A
háborúnak vége. Az utcán elhagyott fegyverek, lőszerek. Az élet még nem indult
meg, de az emberek ki-kinéznek a romos házak pinceablakain: vajon végleges-e a
nagy csend? Csend van. Háború utáni csend. Még a gyerekek sem hangoskodnak
kint, pedig ők várják a legjobban, hogy újra játszhassanak, újra gyerekek
lehessenek.
Barátaimmal
nagyon óvatosan merészkedtünk ki az utcára. Boldogan ugrálva próbáltunk rőzsét
gyűjteni a közeli erdőből, hogy az otthoni hideget elviselhetőbbé tegyük. Egy
alkalommal négyen, osztálytársak nekivágtunk a közeli erdőnek. A régi, jól
ismert úton bombatölcsérek, eldobált katonai fegyverek hevertek. Nem mertünk
hozzányúlni, de nem is akartunk katonásdit játszani. Elég volt a háborúból!
Most jobban érdekelt minket az erdő, a madárfütty, a tiszta levegő, s az, hogy
újra együtt lehetünk. Már jól bent jártunk az erdőben, amikor megláttuk kedvenc
óriási fánkat. Rohantunk oda és nagy csodálkozásunkra egy páncélos – orral a
fának ágaskodva – kissé megemelkedett elejével a fára támaszkodott. Döbbenten
álltunk előtte. A páncélos körül nagyon sok lőszer, személyes holmi kiszóródva
és a szerencsétlen katonák félig elégve feküdtek.
Borzalmas
látvány volt. Összeszedtük magunkat, és közelebb merészkedtünk a félig
elszenesedett emberekhez. Főleg a lábuk volt derékig megégve. Kis ideig némán
álltunk, aztán hirtelen, szinte egyszerre jutott eszünkbe, hogy el kellene
temetni őket. Kutatni kezdtünk szerszámok után, hogy gödröt ássunk.
Beleizzadtunk, mert a talaj még fagyos és kemény volt. De nem hagytuk abba.
Gyermekizmaink megfeszültek, keményen dolgoztunk, hogy a sírnak szánt gödör
elkészüljön.
Legidősebb
barátunk arra gondolt, hátha valamelyik katona zubbonyának zsebében találunk
címet, és értesíteni tudjuk a családját. Így sikerült is pár távoli adathoz
jutni. Mikor a katonák megmaradt testrészeit bevonszoltuk a gödörbe, akkor
jutott eszünkbe, hogy a páncélosban is lehet még halott. Egyedül Zöldi Pál
bizonyult olyan bátornak, hogy bemerészkedett a nyitott tornyon át a gépbe.
Kikiabált, hogy nincs senki a tankban és megjelent a páncélos tornyában a feje.
És ekkor
iszonyatos dolog történt. Arccal felénk fordulva szólt hozzánk, egyik keze a
perembe kapaszkodott. A másikkal bizonyára valamihez hozzáérhetett, mert azt
láttuk, hogy a feje fölött megmozdul a torony zárlapja és lecsapódik. Mindez
pillanatok alatt történt. A vaslap rácsapódott Pali fejére. Egy halk sikoly és
a torony fedele lezárult...
Kétségbeesett
ordítással rohantunk a géphez és felmásztunk a tetejére. Feszegettük, téptük a
vaslapot, de az meg sem mozdult. Szánkat a fémre szorítva ordítottuk a nevét,
de hiába. Bent néma csend volt, nem kopogott vissza a dörömbölésünkre. Egy
darabig némán álltunk, eggyel kevesebben a páncélos mellett. Aztán hirtelen
futásnak eredtünk. Futottunk, futottunk ki-ki hazafelé.
Otthon
senki sem merte elmondani a történteket. Az éjszaka álmatlanul telt. A kavargó
gondolatoktól nem tudtunk aludni éhesen, remegve, de – nem a hidegtől –
vacogtunk az ágyban. Az én éjszakám is félelmetes volt, magam előtt láttam hol
az elszenesedett katonatetemeket, hol a barátomat, akit egy pillanat alatt elvesztettem.
A szüleink mással voltak elfoglalva, mintsem hogy az után tudakozódjanak, hogy
hol jártunk, mit csináltunk. Egyáltalán a felnőttek akkor csak az életben
maradással törődtek. Megmagyarázhatatlan módon nem mertem találkozni a
barátaimmal, mindannyian kerültük egymást. Abban biztos voltam, hogy a
történteket ők sem merték elmondani.
Pár nap
múlva megkezdődött az iskola. Itt találkoztunk először. Lesütött szemmel
mentünk el egymás mellett, mint az idegenek. Borzalmasan szégyelltük magunkat.
Egyik napon Pali szülei megjelentek az iskolában. Tudatták az igazgatóval, hogy
gyermekük pár napja eltűnt. Az igazgató kihírdette az osztályokban, hogy aki
tud valamit Zöldi Pálról, az jelentse neki. Mikor meghallottuk, sápadtan a
félelemtől, egymásra néztünk, és vártuk melyikünk lép ki a padból és szól a
történtekről.
Elmúlt a
délelőtt, de egyikünknek sem jött meg a bátorsága. Rémülten hallgattunk. Még
két-három napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy összeszedjük magunkat, és
izgatottan toporogjunk az iroda előtt.
Bementünk.
Az igazgató csodálkozott, hogy egyszerre ennyien jöttünk, hiszen hozzá senki
sem ment szívesen önszántából. Meglepődve mért végig minket és megkérdezte,
hogy mit akarunk. Egyszerre dadogtunk, amiből nem értett meg semmit. Aztán
sírni kezdtünk.
Ekkor
meglágyult a tekintete, barátságosabb lett hozzánk és kérte, hogy próbáljuk meg
sorban elmondani, mi történt. Mi megrémült gyerekek egymás szavába vágva,
remegő térdekkel öntöttük ki végre súlyos titkunkat. Mikor befejeztük, az
igazgató nem szólt egy szót sem. Csak ült dermedten. Nem tudtuk mire vélni,
mert arra számítottunk, hogy kiabálva kérdőre von minket, miért csak most
szólunk. A történteken elgondolkozott, aztán felállt, átfogta a vállunkat és
magához húzott minket és együtt mentünk ki az irodából. Menjetek az osztályba -
szólt bátorító hangon.
Mint
később megtudtuk, az igazgató katonák segítségével lángvágóval kinyittatta a
páncélost és Zöldi Pál holttestét kiemelték a gépből.
Nagyon
sokáig szemlesütve jártunk az iskolába. Nem beszélgettünk, nem vettünk részt a
játékokban, elhúzódtunk egymástól is. Kerültük társainkat, de főleg a
felnőtteket. Szégyelltük gyávaságunkat, hogy szüleinknek sem mertük elmondani.
Egy alkalommal, az iskolából hazafelé menve, idősebb nővel és férfivel
találkoztam, akik gyászruhát viseltek. Közelebb érve láttam, hogy halott
barátom szülei voltak. Nem tudom, mi történt akkor velem, de elszaladtam
előlük. Nem mertem a szemükbe nézni. Csak futottam, bár ők kiabáltak utánam.
Egyenesen hazarohantam, rádobtam magam az ágyra és kitört belőlem a végtelen
zokogás.