Megint peches voltam, ez az én formám. Hiába,
ez ellen nem lehet tenni semmit. Higgyék el kedves olvasóim, én mindent
megteszek annak érdekében, hogy ne történjen semmi baj, mégis be-becsúszik egy
kis gikszer!
Napokban is hogy jártam. Egy irodalmi estre
voltam meghívva. Arany János „VÖRÖS RÉBÉK” című versére kértek fel. Természetesen
szívesen fogadtam a meghívást, már csak azért is, mert kedvenc verseim közé
tartozott. Fiatalabb koromban ezt a verset is kívülről tudtam. Biztos el tudom
szavalni most is, úgy is elolvasom a metrózás közben. Lesz időm bőven rá. Azért
a biztonság érdekében, más papírokkal együtt egy átlátszó nejlon tasakba gyömöszöltem,
sok más papírral együtt a vers egy példányát
A metró tömve volt. Leülni nem tudtam. Így
nem sikerült olvasni, feleleveníteni a régi tudásomat. Bíztam az emlékező
tehetségemben, nem nagy baj, fog ez menni jelszóval nyugodtan utaztam tovább.
Minden rendben, gondoltam.
Az irodalmi körbe érve, az ismerősökkel,
barátokkal beszélgetve elszaladt az időm. Sebaj, fog ez menni! Ennek a
gondolatnak jegyében kezdtem szavalni a verset. Az első szakasz után, egy kis hatásszünetet
tartva kezdtem neki a folytatásnak. Hoppá, hogy is van tovább a vers? Nem jön a
számra a folytatás, mi lesz most? Hiába gondolkoztam semmi, még a szám se akart
kinyílni. Ez botrányos, hirtelen átvillant az agyamon, hogy a zsebembe gyűrtem
a tasakot. Nagyon óvatosan húztam ki a zsebemből a tasakot, közben a
hallgatóságot figyeltem, és a mentőövet kezdtem kihúzni tokjából. Öt-hat centire
lehetett kint, amikor rápillantottam, és máris kezdtem hangosan mondani Vörös
Rébék Bababolt. Szent István körút negyvenhét. Te jó ég, mit olvasok én? Hiszen
ez nem a vers, ez egy baba üzletnek a reklám papírja.
Az arcom égett a szégyentől, bambán álltam
teljesen letaglózva. Nem mertem a hallgatóság szemébe nézni.
Hogy kerülhetett ez a kezembe. Nem jutott idő
a gondolkozásra, mert hirtelen kitört a nevetés az egész előadóteremben. Mindenki
a hasát fogta úgy nevetett. Bocsánatkérésemet sem hallotta senki a nevetéstől.
Egy ideig szomorúan álltam, vártam a csendre,
hogy folytassam. de aztán engemet is elkapott a nevethetnék. Együtt nevettem a
már jókedvű közönséggel.
Aztán eszembe jutott, mire elcsendesedett a
terem. "Ő volt az ki, addig főzte
Pörge Dani bocskorát. Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát."
Most
mondják meg, nem vagyok én egy peches ember.
Hiába
a feledékenység, engem is utolért.
Ez történt Budapesten, 2014,
január. 7-én