Vonósnégyes

Orient Express a megszokott pontosságával futott be a Gare de l’Est pályaudvar csarnokába. Pillanatok alatt megtelt a kijárat, a leszálló emberek sokaságával. Sokan lefelé mentek a metró irányába, míg mások az autóbuszhoz, illetve a pályaudvar előtti taxiállomás felé igyekeztek.
  A sietős utasok között négy fiatalember nagyon kényelmesen haladt előre, mint akik bizonytalanok, hogy merre is menjenek tovább. Meg-megálltak az utazó táskáikat a lábuk elé támasztva, míg a ruhás zsákjuk a karjukon lógott, és a kezükben tokbazárt hangszereik függtek.
– Vedd már elő a szálloda címét! – szólt az egyikük.
– Jól van, jól van, de fogd meg a hegedűmet, a földre mégsem tehetem!
– Megvan végre?
– Persze, hogy megvan!
– Ahogy kiléptek a pályaudvar csarnokából, megeredt az eső, amelyet már a helyi lakosok nagyon vártak, mert a száraz hetek után felfrissülést jelentett.
– Taxi! Taxi!
– Mit kiabálsz, szólt az egyikük, nem látod, hogy itt állnak sorban, nem otthon vagyunk, hogy kiabálni kelljen. Az eresz alatt meg különben sem ázunk, odamehetünk.
– A hangszerek elhelyezése némi bonyadalmat okozott, főleg a csellónak látszó hangszer. Mikor mindnyájan bepréselődtek a kocsiba a cédulát a sofőr kezébe adták. Ő bólintott és kényelmesen körültekintve elindult. A taxis rögtön észrevette, hogy külföldiekkel van dolga, a város nevezetességei felé vette az irányt, arra gondolva, hogy jót cselekszik az ide látogatókkal. Kezével szaporán hol jobbra, hol balra mutogatva. A négy fiú a hangszerekkel az ölükben, tejes mozdulatlanságra ítélve, mereven, elzsibbadt testrészekkel a kapaszkodókra akasztott ruhazsákok fogságában hallgatta pilótájuk városismertető mozgó előadását. Természetesen mindezekből csak sejteni lehetett, hogy merre járnak. Mindezt tetőzte az esőcseppekkel borított kocsiablak, és az ablaktörlő szapora mozgása. Állatkert, Place de la Concorde, Opera, Eiffel-torony, Montmartre, Tati áruház, és egy mosollyal megtoldotta mondanivalóját. Úgyis ide fogtok jönni legelőszőr.
   Egy jó órai utazás után megérkeztek a koncertterem közelében lévő kis egyszerű igényteleneknek való szállodába, amelyet a magyar rendező iroda foglalt számukra.
   Másnap a Franciaországban élő, főleg a párizsi magyaroknak, és francia komolyzene kedvelőinek adtak koncertet.
   A vonósnégyes még aznap gyakorolt, sétálni úgysem lehet, állapították meg egyhangúan.
   A másnap, gyönyörű napfényes idővel örvendeztette meg őket. Az előző napi rossz időnek nyoma sem maradt. A négy zenész nagyokat sétált a városban, bár még kisebb víztócsák akadtak itt-ott, jelezve, hogy tegnap eső volt. Délutánra fáradtan érkeztek vissza szállodájukba.
   Estére már kipihenve várták a koncert kezdetét, a hangulatuk is egyre jobb lett, amihez nagyban hozzájárult az az egy-két pohár vörös bor, amelyet a szálloda halljában elfogyasztottak.
   A koncertterem zsúfolásig megtelt, komoly zenét kedvelő emberekkel. A rendezőség gondoskodott a részletes műsor programról, ismertetőkről. Minden széken elhelyeztek egy-egy példányt. A számok megkezdése előtt az együttes vezetője üdvözölte a közönséget. Rövidke ismertetője után, bekonferálta a soron következő számot. Azután felcsendült egy klasszikus, zeneszám.
   A siker óriási volt! Mindenki meg volt elégedve a művészek szép játékával.
   A szünetben még a büfé előtt sorban állók is a vonós- négyes művészi teljesítményét méltatták.
   A szünet utáni művészi produkciók, még jobban emelték a tapsolók elégedettségét. Minden szám után kivonult a négyes a terem melletti öltözőbe. Míg elült a tapsvihar és a vezetőjük bejelentette a következő számot.
   A szám után, szintén nagy tapsvihar tört ki. A zenészek többszöri hajlongás után, mosolyogva, nevetve vonultak ki. Ahogy becsukódott mögöttük a koncertterem ajtaja a három muzsikus hatalmas nevetésben tört ki! Még a könnyeik is kicsordultak a nevetéstől.
– Min tudtok, olyan jól nevetni? – szólt a negyedik zenész. De ők nem bírták abbahagyni, csak nevettek, mondjátok, már mi van? – mi annyira nevetséges?
– Hát nem vetted észre bimbó, hogy te egész mást játszottál mind mi? Neked fel sem tűnt, hogy nem vagyunk szinkronban, neked mindegy, hogy mi mit játszunk, csak húzhasd a hegedűdet.
– Jé, tényleg! – én már a következő számnál tartottam. De lehet, hogy ti vagytok a lassúak! Különben is mindegy, halljátok, még mindig szól a taps, biztos mindenkinek így tetszett!
–  Na, ide figyeljél te botfülű, ha valaki észrevette és jelzi ezt hazafelé, tudod mit jelent ez? – többet nem koncertezhetünk együtt.
– Na, ettől az egytől nem kell félnetek, mert ilyen sikerünk mostanában nem volt. Különben is, nem csak én vagyok botfülű, hanem a tisztelt vendégek, akik észre sem vették, hogy az egyik hegedűs mást játszik, mint a másik három zenész. Ők sem sokat értenek a zenéhez, az ő fülűkkel is baj van!

   UI: A koncert befejezése után nagyon sokan gratuláltak a zenekarnak. Meleg kézszorítások, és vállveregetések után többen kijelentették, ilyen nívós szép koncertet rég nem hallottak. Mikor jönnek újra Párizsba?