Orient
Express a megszokott pontosságával futott be a Gare de l’Est pályaudvar
csarnokába. Pillanatok alatt megtelt a kijárat, a leszálló emberek sokaságával.
Sokan lefelé mentek a metró irányába, míg mások az autóbuszhoz, illetve a
pályaudvar előtti taxiállomás felé igyekeztek.
A
sietős utasok között négy fiatalember nagyon kényelmesen haladt előre, mint
akik bizonytalanok, hogy merre is menjenek tovább. Meg-megálltak az utazó
táskáikat a lábuk elé támasztva, míg a ruhás zsákjuk a karjukon lógott, és a kezükben
tokbazárt hangszereik függtek.
– Vedd
már elő a szálloda címét! – szólt az egyikük.
– Jól
van, jól van, de fogd meg a hegedűmet, a földre mégsem tehetem!
– Megvan
végre?
– Persze,
hogy megvan!
– Ahogy
kiléptek a pályaudvar csarnokából, megeredt az eső, amelyet már a helyi lakosok
nagyon vártak, mert a száraz hetek után felfrissülést jelentett.
–
Taxi! Taxi!
–
Mit kiabálsz, szólt az egyikük, nem látod, hogy itt állnak sorban, nem otthon
vagyunk, hogy kiabálni kelljen. Az eresz alatt meg különben sem ázunk,
odamehetünk.
– A
hangszerek elhelyezése némi bonyadalmat okozott, főleg a csellónak látszó
hangszer. Mikor mindnyájan bepréselődtek a kocsiba a cédulát a sofőr kezébe
adták. Ő bólintott és kényelmesen körültekintve elindult. A taxis rögtön
észrevette, hogy külföldiekkel van dolga, a város nevezetességei felé vette az
irányt, arra gondolva, hogy jót cselekszik az ide látogatókkal. Kezével
szaporán hol jobbra, hol balra mutogatva. A négy fiú a hangszerekkel az ölükben,
tejes mozdulatlanságra ítélve, mereven, elzsibbadt testrészekkel a
kapaszkodókra akasztott ruhazsákok fogságában hallgatta pilótájuk városismertető
mozgó előadását. Természetesen mindezekből csak sejteni lehetett, hogy merre
járnak. Mindezt tetőzte az esőcseppekkel borított kocsiablak, és az ablaktörlő
szapora mozgása. Állatkert, Place de la Concorde , Opera, Eiffel-torony, Montmartre, Tati
áruház, és egy mosollyal megtoldotta mondanivalóját. Úgyis ide fogtok jönni
legelőszőr.
Egy jó órai utazás után megérkeztek a
koncertterem közelében lévő kis egyszerű igényteleneknek való szállodába, amelyet
a magyar rendező iroda foglalt számukra.
Másnap a Franciaországban élő, főleg a
párizsi magyaroknak, és francia komolyzene kedvelőinek adtak koncertet.
A vonósnégyes még aznap gyakorolt, sétálni
úgysem lehet, állapították meg egyhangúan.
A másnap, gyönyörű napfényes idővel
örvendeztette meg őket. Az előző napi rossz időnek nyoma sem maradt. A négy
zenész nagyokat sétált a városban, bár még kisebb víztócsák akadtak itt-ott,
jelezve, hogy tegnap eső volt. Délutánra fáradtan érkeztek vissza szállodájukba.
Estére már kipihenve várták a koncert
kezdetét, a hangulatuk is egyre jobb lett, amihez nagyban hozzájárult az az
egy-két pohár vörös bor, amelyet a szálloda halljában elfogyasztottak.
A koncertterem zsúfolásig megtelt, komoly
zenét kedvelő emberekkel. A rendezőség gondoskodott a részletes műsor programról,
ismertetőkről. Minden széken elhelyeztek egy-egy példányt. A számok megkezdése
előtt az együttes vezetője üdvözölte a közönséget. Rövidke ismertetője után, bekonferálta
a soron következő számot. Azután felcsendült egy klasszikus, zeneszám.
A siker óriási volt! Mindenki meg volt elégedve
a művészek szép játékával.
A szünetben még a büfé előtt sorban állók is
a vonós- négyes művészi teljesítményét méltatták.
A szünet utáni művészi produkciók, még
jobban emelték a tapsolók elégedettségét. Minden szám után kivonult a négyes a
terem melletti öltözőbe. Míg elült a tapsvihar és a vezetőjük bejelentette a
következő számot.
A szám után, szintén nagy tapsvihar tört ki.
A zenészek többszöri hajlongás után, mosolyogva, nevetve vonultak ki. Ahogy
becsukódott mögöttük a koncertterem ajtaja a három muzsikus hatalmas nevetésben
tört ki! Még a könnyeik is kicsordultak a nevetéstől.
– Min
tudtok, olyan jól nevetni? – szólt a negyedik zenész. De ők nem bírták abbahagyni,
csak nevettek, mondjátok, már mi van? – mi annyira nevetséges?
– Hát
nem vetted észre bimbó, hogy te egész mást játszottál mind mi? Neked fel sem
tűnt, hogy nem vagyunk szinkronban, neked mindegy, hogy mi mit játszunk, csak
húzhasd a hegedűdet.
–
Jé, tényleg! – én már a következő számnál tartottam. De lehet, hogy ti vagytok
a lassúak! Különben is mindegy, halljátok, még mindig szól a taps, biztos
mindenkinek így tetszett!
– Na, ide figyeljél te botfülű, ha valaki
észrevette és jelzi ezt hazafelé, tudod mit jelent ez? – többet nem
koncertezhetünk együtt.
– Na,
ettől az egytől nem kell félnetek, mert ilyen sikerünk mostanában nem volt.
Különben is, nem csak én vagyok botfülű, hanem a tisztelt vendégek, akik észre
sem vették, hogy az egyik hegedűs mást játszik, mint a másik három zenész. Ők
sem sokat értenek a zenéhez, az ő fülűkkel is baj van!
UI: A koncert befejezése után nagyon sokan
gratuláltak a zenekarnak. Meleg kézszorítások, és vállveregetések után többen
kijelentették, ilyen nívós szép koncertet rég nem hallottak. Mikor jönnek újra
Párizsba?