Vihar

Csend! Csend! Nyomasztó, meleg levegőt Szorít lefelé az alacsonyan úszó Fekete, bozontos külsejű felhő. Csend van! Vihar előtti félelmetes nagy csend. A préri hallgat, csak a madarak cikáznak Ide, s oda menedéket keresve, Hová is bújjanak? A pusztaság ilyenkor olyan rideg, komor, Mint tárgyaló terem, ítélet hozatalkor. A gyom nem hajlik, a fűszál is merev, A levegő egyre fojtóbb és egyre nehezebb. Így tart ez kínosan hosszú ideig, Míg a feldúlt, mérges felhők egyre Jobban növelik haragjukat és dühükben Egymásnak rontanak. Villámok cikáznak, az ég mennydörög, A szél is elszabadul egy résen át Süvöltve söpör végig a táboron. Jurták meginognak, de még állják a vihart! Pokoli menydörgés, kettészakad egy felhő A hasadékon elszabadul maga a teremtő. Tör, zúz, söpör, csapdos, vagdos, áztat! Jurtát dönt szüntelen. Megrángat egy oszlopot, Mely kidől hirtelen. Ott egy sátrat visz vállra kapva, Amott egy bódét emelget szertelen. Csavar, teker, hajlít, lökdös, Mindent megpróbál, S jaj annak, aki vele szembeszáll. Aztán egy újabb villámcsapás, Forgószél tekereg, pusztul a tábor, Hiába mentik az emberek. De ni csak, oszlik a vihar? Az eső még jobban megered. Lassan csendesség lesz! A felhők megbékélnek, És újra dolgoznak az emberek.