Veszélyes szererelem

   „Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom”. Ezt a divatos slágert dúdolgatta Emese a titkársági szobájában. Főnöke házon kívül volt, így hát nyugodtan, akár énekelhette is kedvenc slágerét. Bár végig nem tudta fejből a szövegét, így főleg a refrénre szorítkozott.
   Tibor nagyon óvatosan koppantott egyet az iroda ajtaján, azután várt egy kicsit. Nagyon szívesen hallgatta Emese hívogató csalogató dalát, hisz jól tudta mit jelent ez számára. A főnök valamelyik kapitányságon értekezik, a kollégák pedig járőrszolgálatban vannak. Csak Tibor a fogdaőr, a telefon-központos, meg az ügyeletes tiszt lehet a házban.
   Emese, ahogy észrevette Tibor bejöttét eléje sietett és máris a nyakába kapaszkodva, csókolgatta. – Ilyen finoman ilyen sokáig csókolni csak te tudsz drágám, ilyen ölelést, ily csókot még soha senkitől sem kaptam, rebegte el Tibornak, mikor sikerült kibontakozni Emese karjaiból. Ezért az ölelésért, csókért mindenre képes lennék, akármit megtennék érted drágám. – Én is édesem tudod, mennyire imádlak!
   – El is mennék veled bárhová, csak hát tudod, hogy van férjem és két fiam, őket is nagyon szeretem, de ha egyedül lennék, az biztos, hogy veled disszidálnék, mert ilyen aranyos fiú, aki így tud engem ölelni, csókolni nincs még egy. Tibikém szeretlek! – és mindent megteszek, szerelmedért.
   A telefon ijesztő hangja ugrasztotta szét a két ölelkező párt. Emese igyekezett gyorsan befejezni. Igen ez a kapitányság titkársága, hadarta gyorsan a készülékbe. Akkor adja nekem gyorsan Bőlényesi Árpád kapitányság-vezető elvtársat. Nem tudom adni, közben félszemével Tibort figyelve nehogy elmenjen, mindjárt lerázza ezt a valakit, aki még bemutatkozni is képtelen. Házon kívül van és még hozzátette, ma már nem is lesz bent. Hála Isten, de ezt már csak magában gondolta. Egy fél köszönömnél, már le is tette a telefonkagylót.
   Olyan jó lenne drágám ezen a kellemes májusvégi napon, mondjuk a szigeten sétálni, na persze sötétedés után.
   – Ugye Emese drágám szívesen sétálnál velem?
   – Igen, csak tudod, – tudom-tudom a férjed! – Nem drága Tibikém azt akarom, hogy velem legyél, tied akarok lenni. Ezzel az asztali naptárát kezdte lapozgatni. Megvan a jövő héten ügyeletes lesz Zoltán a főkapitányságon éjjel is bent lesz szolgálatban, a gyerekeket meg elvinném az anyámhoz úgyis olyan régen látták már. Egész éjjel kettesben lehetnénk, mit szólsz hozzá?
   – Ez csodálatos lenne, ilyen remek ötletet még sohasem hallottam tőled. Csak én ne legyek szolgálatban! – Nem leszel én már azt is, megnéztem, délutántól te is szabad vagy.
   – Jaj, de boldog vagyok, ilyen szép nővel tölthetek egy egész éjszakát, ez maga lesz a boldogságok boldogsága.
   – De most menjél, nehogy feltűnjön valamelyik fakabátnak, hogy sokáig vagy a titkárságon.
   Tibor boldogságtól megrészegülve, természetesen kettőjük nótáját fütyörészve ment ki az ajtón és igen jó kedvűen ment az őrizetesek cellája felé. Még mindig dudorászott miközben figyelte, hogy minden rendben van-e. Egy-két tyúk tolvajon kívül senki sem volt a rács mögött.
   Egypár napig nem történt említésre méltó dolog, de aztán megint felhangzott az ismert dal a titkárság nyitott ablakán belül.
   – Itt vagyok édesem, úgy csüngök ajkadon, mint az a bizonyos gyümölcs a fán. Mond már légy szíves, mikor mehetünk hozzád? Ugye nem cserélt ügyeletet a férjed?
   – Így nem tudok beszélni, ha csókolódzunk, figyelj ide holnap Zoli este nyolcra, megy szolgálatba és reggel hatig bent lesz a központi ügyeleten, az ügyeleti szobát nem hagyhatja el, ebből következik, hogy kettesbe leszünk egész éjszaka a gyerekekről, már gondoskodtam jó helyen, vannak.
   – Hát te egy igazi tündér vagy drágám!
   – Még nem fejeztem be, tehát holnap, ha végeztünk a Kéményseprőben, találkozunk, így nem lesz gyanús senkinek. – Meg úgyis innunk kell valamit a nagy izgalomra, ami előttünk áll majd, ne szólj bele kérlek, még nem fejeztem be. Nyugi Tibikém semmi ok az izgalomra, de benne vagyok egy-két konyakban. Igaz otthon is van, de Zoli kiszúrná, hogy sok hiányzik belőle. Így lesz jó úgyis lesz időnk bőven, amíg elmegy otthonról. Majd azt mondom neki, hogy bent kellett maradnom egy fontos jegyzőkönyvet megírni.
   Tibor alig aludt valamit, állandóan az járt az eszében holnap micsoda éjszakája lesz Emesével, milyen jó lesz a darázsderekát úgy Istenigazából magához szorítani, csókolni-csókolni. A párnája csücskét a szájához szorította és úgy aludt el.
   Másnap reggel még az erős kávé is nehezen tudta magához téríteni, pedig Emese is főzött a délelőtt folyamán, neki egy nagyon erős kávét. Megitta a kávét, aztán igyekeztek egymást kerülni, nehogy valami buta feltűnőséggel elrontsák a rájuk váró boldogságukat.
   Tibor már félhatkor ott toporgott a Kéményseprő éttermében, bár tudta, hogy Emese félhétnél előbb nem érhet ide, de türelmetlensége hajtotta. Már egy konyakon és egy pohár sörön túl volt, többet nem mert inni, félt, hogy Emese nem venné jó néven, ha ittasan látná már most, meg aztán úgyis iszunk együtt is valamit gondolta. Este nyolcig el kell húzni az időt. Most legalább nem félve, sutyorogva beszélhet, hanem bátran őszintén megmondhatja Emesének, hogy mennyire szereti, és bebizonyítom, hogy nem félek a férjétől sem. Bár Emese idősebb egy pár évvel, de ez engem momentán nem érdekel, csak a karcsú derekára és arra a szép csücsöri szájára tudok gondolni, azokra a szép kis élénkpiros fülcimpákra melyeket, olyan élvezettel lehet puszilgatni.
   – Rég itt vagy Tibor? Gondoltam, de a főnökre is most jött rá a diktálhatnék. Na ez igen, látom te már két konyakot és sört is, ittál, és én?
   Emese is megitta a két konyakját, igaz sört nem kért hozzá. Aztán fizettek, és egészen összebújva a májusi melegben elhagyták a vendéglőt. Egyikük sem tudja, hogy a konyak melegítő hatása vagy az egy másiránti vágy ölelte őket egybe. Háromnegyed nyolckor már a szénatéren andalogtak, aztán lassan a hűvösvölgyi villamos felé vették az útirányukat.
   Előbb óvatosan félkörbe sétálták Emese házát, kellemes orgona illat vette körül, de fényt kiszűrődni nem láttak sehonnan.  Elment már, állapította meg Emese határozott kijelentésével és ezzel elővette a kapukulcsát a zsebéből, mely egésznap ott lapult. Korom sötétben botorkáltak a lakásbejárat ajtajáig. Emese keresgélni kezdte hatalmas táskájában a lakáskulcsát. Nincs itt, – keresd nyugodtan, biztos ott van, egy női táskából mindig az kerül elő utoljára. – De nincs itt, ha mondom. Azt hiszem az íróasztalom fiókjában felejtettem, emlékszem odatettem, hogy szemelőt legyen. És mégis ott maradt, hát ez szép mondhatom itt állunk a szerelem küszöbén! – és kulcs meg sehol? Most mit csináljunk te sem tudsz hova menni éjszakára, én sem tudnék hazamenni, nincs több járat.
   – Tibikém egyetlen megoldást látok, te ügyes férfi vagy, a spejz ablakon nincs rács be kéne törni az üveget, azután bemásznál, rajta és én kívülről mondom, hogy hol találod a tartalék kulcsokat, kinyitod belülről, és máris bent vagyunk. Ennyi lenne az egész!
   De én, én még soha nem törtem be sehova. Ugyan Tibor azt mondtad, mindent megtennél a szerelmünkért. És már az első akadály is gondot okoz neked, csak ennyire szeretsz?
   Tibor rövid habozás után akkorát vágott könyökivel az ablaküvegre, hogy az abban a pillanatban elhagyta helyét és a földre hullott szilánkokká repülve, Tibi úgy érezte ebben az ütésben, minden haragja dühe benne volt, amit a kulcs hiánya okozott.
   Emesének kellett segíteni barátját, feltornázni az ablakpárkányhoz, mert igen magasnak bizonyult test alkatához. Második nekirugaszkodás után Tibi benn volt a lakásban. A kívülről jött utasítások alapján megtalálta lakás tartalék kulcsait. Villanyt ugyan nem-mert gyújtani, nehogy a szomszéd házból gyanút fogjanak, így is elég zajjal járt az ablak betörése.
   Na látod ennyi az egész, tudtam, hogy ez neked semmi, és ezzel a hálószoba felé vették az irányt. Emese elővette a gondosan, elbujtatott sörösüvegeket, megtalált még egy üveg kevertet is. Pohár nélkül csak úgy üvegből iszogattak. Tibor végre kezdett megnyugodni és lassan visszatért a jókedve, melyet ez a kis intermezzo majdnem elrontott.
Emese és Tibor csak úgy saját dúdolgatásukra táncoltak, az-az inkább düledeztek majd az ágyra huppantak. Egy kis csókolódzás után Emese egy csodálatosan szép selyem hálóingbe bujt, mely átlátszósága Tibort levette a lábáról teljesen. Itt a férjem pizsamája nyugodtan búj bele, ő mindig meztelenül szeret aludni. Tibor belebujt a frissen vasalt pizsamába és rögtön az ágyba találta magát..
   Emese még kiment a konyhába valamit be akart még készíteni, de ebben a pillanatban megszólalt a kerti kapu élesre állított csengője. Mely az előszobában úgy üvöltött, hogy nincsen olyan mélyen alvó ember, aki hanyatt-homlok ki nem ugrik az ágyból.
   Mind a ketten ledermedtek. Emese szája remegésbe kezdett oly annyira, hogy képtelen volt kimondani lehet, hogy Zoltán az, de neki van kulcsa, miért csengetne? Csak nem felejtette itthon, ezért jött volna haza?
   Tibort elkapta egy ideges mozdulat és úgy ugrott ki az ágyból, mint akit rakétából lőttek ki. Te jó Isten, ha ez Zoltán? Hát biztos, hogy rögtön lelő minket még tagadni sem tudnák gondolta Tibor, hiszen a pizsamája rajtam van. Szolgálati fegyverét magával hordja. Ez elég bizonyíték ahhoz, hogy tettenérésnek nevezzük a dolgot. Én nem merek kimenni szólt Emese, én meg nem is találom a nadrágomat olyan gyorsan levettem, mintha már soha nem lett volna rá szükségem, gondolta magában Tibor.
   Emese mégis csak bátrabb, aztán ő van otthon. Különben is, ha ez Zoltán úgyis mindegy, melyikünket nyír ki előbb. Közben a csengő elhallgatott, felsóhajtottak, lehet, hogy csak egy idegen szórakozik! Merült fel bennük, a gondolat, de újra üvölteni kezdett a csengő. Emese magára kapta pongyoláját és összeszedve minden bátorságát kiment megnézni ki az, aki ennyire nyomja a csengőt.
   – Mit akar jó ember, ilyen késön kit keres?
   – Ne haragudjon, de én itt idegen vagyok, és itt állok a közeli villamos megállóban, azt szeretném tudni, jön e még villamos. Maga itt lakik, biztos tudja, hogy hány óráig járnak a villamosok?
   – Nem szoktam ilyen későig elmaradni, de azt hiszem, hogy már nincs több villamos csak hajnalban. De azért próbáljon várni, hátha jön még talán egy szolgálati kocsi.
   Tibor ez alatt felöltözött, még mindig remeget a szája. Emese itallal kínálta, de már az sem ment le remegő torkán, csak minél előbb megszabaduljon ebből a kísértet házból, épp bőrrel megúszni ezt a veszélyes kalandot.
   – Drága Emesém, tudod, hogy mennyire oda vagyok érted, azt is tudod, hogy mennyire vártam ezt a napot, de lásd be, hogy ennyi izgalom után már képtelen lennék újból visszafeküdni a férjed ágyába. Nem tudnálak úgy szeretni, ahogy valójában szeretlek. Majd talán máskor, máshol. Remélem, ezt meg tudod nekem bocsátani, és nem haragszol rám, de most elmegyek, mert látom te rajtad is, hogy még mindig remeg a szád széle, jobb lesz, ha lefekszel egyedül, és holnapra kipihened magad. Bent találkozunk, hidd el ez így lesz a legjobb

   Tibor a villamosmegálló felé tartott mikor észrevette, hogy egy férfi a villamosmegálló táblájához dűlve várakozik. Nem volt kedve beszélgetni vele, és valójában mit is mondhatott volna neki, talán azt, hogy tönkre tett egy szerelmesnek ígérkező éjszakát. Minek mondjam már úgyis mindegy, de lehet, hogy ő mentette meg az életemet, ezt sem kell neki tudni. Másnap Tibor újból hallotta a titkárság ablakából „Hold fényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom” Megállt az ablak alatt a falnak támaszkodva, és szomorú hangon vissza-dúdolta, az elhangzott dallamot.