„Holdfényes
májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom”. Ezt a divatos slágert
dúdolgatta Emese a titkársági szobájában. Főnöke házon kívül volt, így hát
nyugodtan, akár énekelhette is kedvenc slágerét. Bár végig nem tudta fejből a
szövegét, így főleg a refrénre szorítkozott.
Tibor
nagyon óvatosan koppantott egyet az iroda ajtaján, azután várt egy kicsit.
Nagyon szívesen hallgatta Emese hívogató csalogató dalát, hisz jól tudta mit
jelent ez számára. A főnök valamelyik kapitányságon értekezik, a kollégák pedig
járőrszolgálatban vannak. Csak Tibor a fogdaőr, a telefon-központos, meg az
ügyeletes tiszt lehet a házban.
Emese,
ahogy észrevette Tibor bejöttét eléje sietett és máris a nyakába kapaszkodva,
csókolgatta. – Ilyen finoman ilyen sokáig csókolni csak te tudsz drágám, ilyen
ölelést, ily csókot még soha senkitől sem kaptam, rebegte el Tibornak, mikor
sikerült kibontakozni Emese karjaiból. Ezért az ölelésért, csókért mindenre
képes lennék, akármit megtennék érted drágám. – Én is édesem tudod, mennyire
imádlak!
– El is
mennék veled bárhová, csak hát tudod, hogy van férjem és két fiam, őket is
nagyon szeretem, de ha egyedül lennék, az biztos, hogy veled disszidálnék, mert
ilyen aranyos fiú, aki így tud engem ölelni, csókolni nincs még egy. Tibikém
szeretlek! – és mindent megteszek, szerelmedért.
A telefon
ijesztő hangja ugrasztotta szét a két ölelkező párt. Emese igyekezett gyorsan
befejezni. Igen ez a kapitányság titkársága, hadarta gyorsan a készülékbe.
Akkor adja nekem gyorsan Bőlényesi Árpád kapitányság-vezető elvtársat. Nem
tudom adni, közben félszemével Tibort figyelve nehogy elmenjen, mindjárt
lerázza ezt a valakit, aki még bemutatkozni is képtelen. Házon kívül van és még
hozzátette, ma már nem is lesz bent. Hála Isten, de ezt már csak magában
gondolta. Egy fél köszönömnél, már le is tette a telefonkagylót.
Olyan jó
lenne drágám ezen a kellemes májusvégi napon, mondjuk a szigeten sétálni, na
persze sötétedés után.
– Ugye
Emese drágám szívesen sétálnál velem?
– Igen, csak
tudod, – tudom-tudom a férjed! – Nem drága Tibikém azt akarom, hogy velem
legyél, tied akarok lenni. Ezzel az asztali naptárát kezdte lapozgatni. Megvan
a jövő héten ügyeletes lesz Zoltán a főkapitányságon éjjel is bent lesz
szolgálatban, a gyerekeket meg elvinném az anyámhoz úgyis olyan régen látták
már. Egész éjjel kettesben lehetnénk, mit szólsz hozzá?
– Ez
csodálatos lenne, ilyen remek ötletet még sohasem hallottam tőled. Csak én ne
legyek szolgálatban! – Nem leszel én már azt is, megnéztem, délutántól te is
szabad vagy.
– Jaj, de
boldog vagyok, ilyen szép nővel tölthetek egy egész éjszakát, ez maga lesz a
boldogságok boldogsága.
– De most
menjél, nehogy feltűnjön valamelyik fakabátnak, hogy sokáig vagy a titkárságon.
Tibor boldogságtól
megrészegülve, természetesen kettőjük nótáját fütyörészve ment ki az ajtón és
igen jó kedvűen ment az őrizetesek cellája felé. Még mindig dudorászott
miközben figyelte, hogy minden rendben van-e. Egy-két tyúk tolvajon kívül senki
sem volt a rács mögött.
Egypár
napig nem történt említésre méltó dolog, de aztán megint felhangzott az ismert
dal a titkárság nyitott ablakán belül.
– Itt
vagyok édesem, úgy csüngök ajkadon, mint az a bizonyos gyümölcs a fán. Mond már
légy szíves, mikor mehetünk hozzád? Ugye nem cserélt ügyeletet a férjed?
– Így nem
tudok beszélni, ha csókolódzunk, figyelj ide holnap Zoli este nyolcra, megy
szolgálatba és reggel hatig bent lesz a központi ügyeleten, az ügyeleti szobát
nem hagyhatja el, ebből következik, hogy kettesbe leszünk egész éjszaka a
gyerekekről, már gondoskodtam jó helyen, vannak.
– Hát te
egy igazi tündér vagy drágám!
– Még nem
fejeztem be, tehát holnap, ha végeztünk a Kéményseprőben, találkozunk, így nem
lesz gyanús senkinek. – Meg úgyis innunk kell valamit a nagy izgalomra, ami
előttünk áll majd, ne szólj bele kérlek, még nem fejeztem be. Nyugi Tibikém
semmi ok az izgalomra, de benne vagyok egy-két konyakban. Igaz otthon is van,
de Zoli kiszúrná, hogy sok hiányzik belőle. Így lesz jó úgyis lesz időnk bőven,
amíg elmegy otthonról. Majd azt mondom neki, hogy bent kellett maradnom egy
fontos jegyzőkönyvet megírni.
Tibor alig
aludt valamit, állandóan az járt az eszében holnap micsoda éjszakája lesz
Emesével, milyen jó lesz a darázsderekát úgy Istenigazából magához szorítani,
csókolni-csókolni. A párnája csücskét a szájához szorította és úgy aludt el.
Másnap
reggel még az erős kávé is nehezen tudta magához téríteni, pedig Emese is
főzött a délelőtt folyamán, neki egy nagyon erős kávét. Megitta a kávét, aztán
igyekeztek egymást kerülni, nehogy valami buta feltűnőséggel elrontsák a rájuk
váró boldogságukat.
Tibor már
félhatkor ott toporgott a Kéményseprő éttermében, bár tudta, hogy Emese
félhétnél előbb nem érhet ide, de türelmetlensége hajtotta. Már egy konyakon és
egy pohár sörön túl volt, többet nem mert inni, félt, hogy Emese nem venné jó
néven, ha ittasan látná már most, meg aztán úgyis iszunk együtt is valamit
gondolta. Este nyolcig el kell húzni az időt. Most legalább nem félve,
sutyorogva beszélhet, hanem bátran őszintén megmondhatja Emesének, hogy
mennyire szereti, és bebizonyítom, hogy nem félek a férjétől sem. Bár Emese
idősebb egy pár évvel, de ez engem momentán nem érdekel, csak a karcsú derekára
és arra a szép csücsöri szájára tudok gondolni, azokra a szép kis élénkpiros
fülcimpákra melyeket, olyan élvezettel lehet puszilgatni.
– Rég itt
vagy Tibor? Gondoltam, de a főnökre is most jött rá a diktálhatnék. Na ez igen,
látom te már két konyakot és sört is, ittál, és én?
Emese is
megitta a két konyakját, igaz sört nem kért hozzá. Aztán fizettek, és egészen
összebújva a májusi melegben elhagyták a vendéglőt. Egyikük sem tudja, hogy a
konyak melegítő hatása vagy az egy másiránti vágy ölelte őket egybe. Háromnegyed
nyolckor már a szénatéren andalogtak, aztán lassan a hűvösvölgyi villamos felé
vették az útirányukat.
Előbb
óvatosan félkörbe sétálták Emese házát, kellemes orgona illat vette körül, de
fényt kiszűrődni nem láttak sehonnan. Elment
már, állapította meg Emese határozott kijelentésével és ezzel elővette a
kapukulcsát a zsebéből, mely egésznap ott lapult. Korom sötétben botorkáltak a
lakásbejárat ajtajáig. Emese keresgélni kezdte hatalmas táskájában a
lakáskulcsát. Nincs itt, – keresd nyugodtan, biztos ott van, egy női táskából
mindig az kerül elő utoljára. – De nincs itt, ha mondom. Azt hiszem az
íróasztalom fiókjában felejtettem, emlékszem odatettem, hogy szemelőt legyen.
És mégis ott maradt, hát ez szép mondhatom itt állunk a szerelem küszöbén! – és
kulcs meg sehol? Most mit csináljunk te sem tudsz hova menni éjszakára, én sem
tudnék hazamenni, nincs több járat.
– Tibikém
egyetlen megoldást látok, te ügyes férfi vagy, a spejz ablakon nincs rács be
kéne törni az üveget, azután bemásznál, rajta és én kívülről mondom, hogy hol
találod a tartalék kulcsokat, kinyitod belülről, és máris bent vagyunk. Ennyi
lenne az egész!
De én, én
még soha nem törtem be sehova. Ugyan Tibor azt mondtad, mindent megtennél a
szerelmünkért. És már az első akadály is gondot okoz neked, csak ennyire
szeretsz?
Tibor rövid
habozás után akkorát vágott könyökivel az ablaküvegre, hogy az abban a
pillanatban elhagyta helyét és a földre hullott szilánkokká repülve, Tibi úgy
érezte ebben az ütésben, minden haragja dühe benne volt, amit a kulcs hiánya
okozott.
Emesének
kellett segíteni barátját, feltornázni az ablakpárkányhoz, mert igen magasnak
bizonyult test alkatához. Második nekirugaszkodás után Tibi benn volt a
lakásban. A kívülről jött utasítások alapján megtalálta lakás tartalék
kulcsait. Villanyt ugyan nem-mert gyújtani, nehogy a szomszéd házból gyanút
fogjanak, így is elég zajjal járt az ablak betörése.
Na látod
ennyi az egész, tudtam, hogy ez neked semmi, és ezzel a hálószoba felé vették
az irányt. Emese elővette a gondosan, elbujtatott sörösüvegeket, megtalált még
egy üveg kevertet is. Pohár nélkül csak úgy üvegből iszogattak. Tibor végre
kezdett megnyugodni és lassan visszatért a jókedve, melyet ez a kis intermezzo
majdnem elrontott.
Emese és Tibor csak úgy saját dúdolgatásukra
táncoltak, az-az inkább düledeztek majd az ágyra huppantak. Egy kis csókolódzás
után Emese egy csodálatosan szép selyem hálóingbe bujt, mely átlátszósága
Tibort levette a lábáról teljesen. Itt a férjem pizsamája nyugodtan búj bele, ő
mindig meztelenül szeret aludni. Tibor belebujt a frissen vasalt pizsamába és
rögtön az ágyba találta magát..
Emese még
kiment a konyhába valamit be akart még készíteni, de ebben a pillanatban
megszólalt a kerti kapu élesre állított csengője. Mely az előszobában úgy
üvöltött, hogy nincsen olyan mélyen alvó ember, aki hanyatt-homlok ki nem ugrik
az ágyból.
Mind a
ketten ledermedtek. Emese szája remegésbe kezdett oly annyira, hogy képtelen
volt kimondani lehet, hogy Zoltán az, de neki van kulcsa, miért csengetne? Csak
nem felejtette itthon, ezért jött volna haza?
Tibort
elkapta egy ideges mozdulat és úgy ugrott ki az ágyból, mint akit rakétából
lőttek ki. Te jó Isten, ha ez Zoltán? Hát biztos, hogy rögtön lelő minket még
tagadni sem tudnák gondolta Tibor, hiszen a pizsamája rajtam van. Szolgálati
fegyverét magával hordja. Ez elég bizonyíték ahhoz, hogy tettenérésnek nevezzük
a dolgot. Én nem merek kimenni szólt Emese, én meg nem is találom a nadrágomat
olyan gyorsan levettem, mintha már soha nem lett volna rá szükségem, gondolta
magában Tibor.
Emese mégis
csak bátrabb, aztán ő van otthon. Különben is, ha ez Zoltán úgyis mindegy,
melyikünket nyír ki előbb. Közben a csengő elhallgatott, felsóhajtottak, lehet,
hogy csak egy idegen szórakozik! Merült fel bennük, a gondolat, de újra
üvölteni kezdett a csengő. Emese magára kapta pongyoláját és összeszedve minden
bátorságát kiment megnézni ki az, aki ennyire nyomja a csengőt.
– Mit akar
jó ember, ilyen késön kit keres?
– Ne
haragudjon, de én itt idegen vagyok, és itt állok a közeli villamos megállóban,
azt szeretném tudni, jön e még villamos. Maga itt lakik, biztos tudja, hogy
hány óráig járnak a villamosok?
– Nem
szoktam ilyen későig elmaradni, de azt hiszem, hogy már nincs több villamos
csak hajnalban. De azért próbáljon várni, hátha jön még talán egy szolgálati
kocsi.
Tibor ez
alatt felöltözött, még mindig remeget a szája. Emese itallal kínálta, de már az
sem ment le remegő torkán, csak minél előbb megszabaduljon ebből a kísértet
házból, épp bőrrel megúszni ezt a veszélyes kalandot.
– Drága Emesém,
tudod, hogy mennyire oda vagyok érted, azt is tudod, hogy mennyire vártam ezt a
napot, de lásd be, hogy ennyi izgalom után már képtelen lennék újból
visszafeküdni a férjed ágyába. Nem tudnálak úgy szeretni, ahogy valójában szeretlek.
Majd talán máskor, máshol. Remélem, ezt meg tudod nekem bocsátani, és nem
haragszol rám, de most elmegyek, mert látom te rajtad is, hogy még mindig remeg
a szád széle, jobb lesz, ha lefekszel egyedül, és holnapra kipihened magad.
Bent találkozunk, hidd el ez így lesz a legjobb
Tibor a
villamosmegálló felé tartott mikor észrevette, hogy egy férfi a villamosmegálló
táblájához dűlve várakozik. Nem volt kedve beszélgetni vele, és valójában mit
is mondhatott volna neki, talán azt, hogy tönkre tett egy szerelmesnek ígérkező
éjszakát. Minek mondjam már úgyis mindegy, de lehet, hogy ő mentette meg az
életemet, ezt sem kell neki tudni. Másnap Tibor újból hallotta a titkárság
ablakából „Hold fényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom”
Megállt az ablak alatt a falnak támaszkodva, és szomorú hangon vissza-dúdolta,
az elhangzott dallamot.