A kutatóintézet
titkárságán megcsörrent a telefon.
– Te vagy az,
Rita? Na végre! Már kezdtem azt hinni, hogy nem vagy a helyeden! Légy szíves,
add a férjemet! Sürgős!
– Máris adom!-
válaszolta a titkárnő.
– Ede, de
furcsa a hangod, mi van veled?
– Semmi drágám,
csak éppen kutatok.
– Mit kutatsz
édesem?
– Mit lehet egy
kutatóintézetben kutatni?
– Jó, jó, nem
úgy értettem. Jól van, kutakodj csak! Inkább ott, mint itthon. Tudom, hogy a
tudomány a mindened, de azért szeretném tudni, mikor hoz már egy házra valót az
a te kis okos fejed? Ne értsd félre, csak azért mondom, mert már három éve
vezeted a kutatásokat, és még egy nyamvadt házunk sincs!
‑ De… Elza ez
tudományos kutatóintézet.
‑ Tudom, tudom,
nem vagyok én buta nő! Azért megsúghatnád, mikor találod fel azt, amit annyira
szeretnél. Mikor jössz már úgy haza, hogy repülsz felém az ajtóból, felkapsz az
öledbe, és miközben ujjaiddal a hajamba túrsz, a fülembe súgod, belekiabálod az
arcomba, megtaláltam! Kikutattam végre! Megvan! – Elza, elég legyen, ezt majd
otthon megbeszéljük!
– Itthon nem
beszélünk meg semmit! Te mindig fáradt vagy, mindig minden másnapra marad.
‑ Hiába, Elza,
a tudományos kutatásfárasztó!
‑ És a nem
tudományos, az nem fárasztó? Jól van, csak ezt akartam mondani, nem zavarlak
tovább! El akarok menni a Váci utcába, szeretnék venni valami jó kis cuccot,
tudod, rövidesen itt a nagy báli szezon, és nincs egy rendes ruhám, amit
felvehetnék!
‑ Ez érdekes!
Minden héten odajársz vásárolni, és még sincs egy valamirevaló ruhád?
‑ De édesem,
tudod, elegáns szeretnék lenni, főleg neked akarok tetszeni! Megszokhattad,
hogy szeretem az eleganciát.
‑ Jó, jó,
menj csak, légy csinos!
Rita tovább folytatta az akták tologatását, és visszatette a telefonkagylót,
amit kapcsolás után elfelejtett a helyére rakni.
–
Micsoda feleség, milyen nagy szerencséje van, hogy egy ilyen rendes pasast
fogott magának! Igaz, egy kicsit öregedő típus, de jó fej! Ennek az Elzának úgy
látszik semmi sem elég, de az ötlete, egész jó! Engem is elengedhetne a főnök!
Igaz, az én vásárlásaimat nem finanszírozza. Akármilyen dögös cuccot vehetek
magamra, észre sem veszi. De mit találjak ki? Ha azt mondanám, nőgyógyászhoz
kell mennem, biztos megértené. De mit gondolna rólam? Nincs is férjem, és
orvoshoz járok? Megvan! Azt mondom, mammográfiára megyek, az egyáltalán nem
gyanús.
– Igen, értem!
Csak nincs valami baj, kedves Rita? Persze azon sem csodálkoznék, amilyen
csinos lány! Vagy valami más problémája van? Nem szeretnék csalódni magában,
Rituka!
– Á semmi,
kedves professzor úr! Csak a szokásos mam-mográfiai vizsgálat ismét esedékes,
majdnem elfelejtettem.
– Rendben!
Vigyázzon magára, csalóka az idő! Megkérem, tegye az ajtókilincsre a
táblát, hogy ne zavarhasson senki! Az üzenetrögzítőt kapcsolja be!
– Azért rendes
fazon a főnök.
Rita, ahogy az utcára ért, mélyet szippantott a friss, télvégi levegőből.
– Na, ez sikerült! Ezt megette a főnök! Jó ötlete volt a feleségének. Egy kis
csavargás nem fog ártani. Igaz, én nem mehetek a Váci utcába vásárolni, nekem
jó lesz a turkáló is!
Ekkor
eszébe jutott, hogy reggel, a metró megállóban kezébe nyomtak egy reklámpapírt,
amit a táskájába gyömöszölt. Ez az! Új turkáló nyílt a Keletinél. Ott a helyem!
Örült a kis papirkának, és hangosan olvasni kezdte. „Akar olcsón elegáns lenni,
látogasson el a butikunkba, ott turkálhat kedve szerint!” Nincs is olyan messze
- gondolta -, úgyis mindegy merre, hova. Csak minél távolabb az intézettől. Rég
turkáltam! Megnézem ezt a túrit. A főnök állandóan nekem mondogatja: „Nem
győzöm a feleségemet pénzzel. Mindig új ruhában jelenik meg, akárhová megyünk.
Ha netán nem adok, akkor a kajapénzt vásárolja el! Na persze, örökké azt
emlegeti, milyen drágák a jó ruhák a belvárosban. A feleségem azt is
gyakran mondogatja, ez a minimum, ennyit megérdemel! Te nem akarsz büszke lenni
rám? Egy elegáns feleséggel az oldaladon nagyobb sikereid lehetnek, és vannak
is, a főnökeid előtt. Ezért kérek tőled pénzt új ruhára, mert ugyanabban a
ruhában nem jelenhetek meg, ami a múlt héten is rajtam volt. Nem akarom azt
hallani, hogy az igazgatóhelyettes felesége ugyanabban a rongyban jár mindig!
Rita felidézett gondolatai közepette odaért a turkáló bejárata elé. Megállt.
‑ Bemenjek, ne menjek? Úgysem veszek semmit. Csak megnézem – gondolta, és máris
bent termett az üzletben. Az ajtóban egy szimpatikusnak látszó, vágott szemű
fiatalember kezétcsókolommal fogadta, és rögtön egy bevásárló kosarat nyomott a
kezébe. Rita megdöbbent az udvarias fogadtatáson. Igaz, ő nem akar vásárolni,
de a kosarat mégsem illő vissza- adni, így azt a karjára akasztva nézegetni
kezdte a tömérdek női ruhát, melyeket egy nagy halomból ráncigáltak ki a kedves
vevők. Eleinte csak felületesen nézegette a ruhahalmazt, de egy kis idő után
már ő is furakodni kezdett.
‑ Ez is szép, az is szép, pont hozzám illik, kár, hogy olyan gyűrött! -
mondogatta magában -, de nagyon olcsó, ennyi pénzért végül is nemhogy ruhát, de
még mosószert sem kapnék. Egyszer egy sárga, majd egy kék ruha akadt a keze
ügyébe. Rita belemerült a turkálásba, fel sem nézett, annyira lekötötte a
sokféle fazonú, színes ruhadarab.
‑Mondja, kedves, hogy állna, ez a szín a hajamhoz? Esetleg a szemem színéhez is
menne? Mi a véleménye? Kérem, mondja meg őszintén!
A hölgy, mintha nem hallaná, turkált tovább, bár a karján lévő kosár már teli
volt a kiválasztott ruhákkal. Hirtelen megállt a keze a levegőben, épp egy
gyönyörű, bordó, bársony ruhát akart kihúzni a nagy kupacból, mikor észrevette,
hogy a mellette álló nő is azt húzogatja. Nagyon mérges arccal akart
ráripakodni, de amikor jobban megnézte, földbe gyökerezett a lába.
‑ Rita, te vagy? Nem hiszek a szememnek!
Rita elsápadt, most kezdett rádöbbenni, hol is van, ki áll mellette, ki az, aki
ugyanazt a ruhát húzgálja, amit ő. Szinte egyszerre engedték el a csábítóan
szép ruhadarabot.
‑ Uram Isten, ez a főnököm felesége! – hebegte nagyon halkan. - Ő is ide jár
turkálni?
Szinte egyszerre kérdezték egymástól. Hát te, hogy kerülsz ide!?”
Rita találta fel magát először.
‑ Csak erre jártam, és benéztem egy pillanatra.
‑ Érdekes, azért van teli a kosarad?
Elza még sápadtabb lett, pár másodpercnyi csend támadt közöttük, miközben Elza
azon törte a fejét, hogyan vágjon vissza Ritának. Legjobb védekezés a támadás,
gondolta.
‑ Te nem vagy az irodában? Netán a férjem is itt van?
‑ Mit képzelsz, Elza, mi vagyok én!
‑ Jó, jó, nem úgy gondoltam! – kezdte szépíteni Elza a helyzetet. – Én ráérek,
szabad a délelőttöm, de neked tudtommal még tart a munkaidőd!
‑ Én meg szabadnapot vettem ki! - csúszott ki Rita száján, de rögtön
eszébe jutott, hogy reggel már beszélt Elzával az irodából. Korrigálni kezdte
kijelentését, de az csak mély, zavaros magyarázkodásba fulladt.
‑ Ne folytasd!
‑Te se, mert ez nem a Váci utca! Már tudom, miért panaszkodik a férjed, miért
veszed az olcsó ruhákat itt, közben a férjedtől bevasalod a belvárosi árakat.
Elza remegő hangon, mint aki tudja, hogy mit veszíthet, ha ez a férje fülébe
jut, csak annyit mondott.
‑Ugye, azért mi nők nem haragszunk egymásra, és tudunk titkot tartani?!
‑ Tudunk, tudunk! - felelte Rita, de rögtön arra gondolt, hogy Elza nem fogja
elárulni, mert akkor kiderülne turpissága, tehát ő szabhat feltételeket
Elzának.
‑
Rendben van, hallgatok! - de a hallgatásomat egy apró kis szívességgel
honorálhatod! Csupán annyit kérek, csacsogd a férjed fülébe időnként, hogy a
fizetésemelésnél ne feledkezzen meg a szegény titkárnőről, mert abból csak baj
lehet! Érted, ugye?! És a prémiumosztásnál gondoljon rám is!
Elza előbb csak bólogatott némán, azután hirtelen megszólalt.
‑ Nekem is van két feltételem. Az első: a férjem telefonjait ne hallgasd le!
Második: munkaidőben ne csavarogj, mert pórul járhatsz, a beosztottak
hazugságait a férjem nem díjazza, sőt mi több, egyenesen gyűlöli!
Két ‑ szinte egyszerre sikerült - fejbólintás után a kijárat felé vették
útjukat. Csomag nélkül távoztak jobbra, és balra, úgy, mint akik soha nem
ismerték egymást.