Turkálóban


  A kutatóintézet titkárságán megcsörrent a telefon.
  – Te vagy az, Rita? Na végre! Már kezdtem azt hinni, hogy nem vagy a helyeden! Légy szíves, add a férjemet! Sürgős!
  – Máris adom!- válaszolta a titkárnő.
  – Ede, de furcsa a hangod, mi van veled?
  – Semmi drágám, csak éppen kutatok.
  – Mit kutatsz édesem?
  – Mit lehet egy kutatóintézetben kutatni?
  – Jó, jó, nem úgy értettem. Jól van, kutakodj csak! Inkább ott, mint itthon. Tudom, hogy a tudomány a mindened, de azért szeretném tudni, mikor hoz már egy házra valót az a te kis okos fejed? Ne értsd félre, csak azért mondom, mert már három éve vezeted a kutatásokat, és még egy nyamvadt házunk sincs!
  ‑ De… Elza ez tudományos kutatóintézet.
  ‑ Tudom, tudom, nem vagyok én buta nő! Azért megsúghatnád, mikor találod fel azt, amit annyira szeretnél. Mikor jössz már úgy haza, hogy repülsz felém az ajtóból, felkapsz az öledbe, és miközben ujjaiddal a hajamba túrsz, a fülembe súgod, belekiabálod az arcomba, megtaláltam! Kikutattam végre! Megvan! – Elza, elég legyen, ezt majd otthon megbeszéljük!
  – Itthon nem beszélünk meg semmit! Te mindig fáradt vagy, mindig minden másnapra marad.
  ‑ Hiába, Elza, a tudományos kutatásfárasztó!
  ‑ És a nem tudományos, az nem fárasztó? Jól van, csak ezt akartam mondani, nem zavarlak tovább! El akarok menni a Váci utcába, szeretnék venni valami jó kis cuccot, tudod, rövidesen itt a nagy báli szezon, és nincs egy rendes ruhám, amit felvehetnék!
  ‑ Ez érdekes! Minden héten odajársz vásárolni, és még sincs egy valamirevaló ruhád?
  ‑ De édesem, tudod, elegáns szeretnék lenni, főleg neked akarok tetszeni! Megszokhattad, hogy szeretem az eleganciát.
  ‑ Jó, jó, menj csak, légy csinos!
  Rita tovább folytatta az akták tologatását, és visszatette a telefonkagylót, amit kapcsolás után elfelejtett a helyére rakni.
  – Micsoda feleség, milyen nagy szerencséje van, hogy egy ilyen rendes pasast fogott magának! Igaz, egy kicsit öregedő típus, de jó fej! Ennek az Elzának úgy látszik semmi sem elég, de az ötlete, egész jó! Engem is elengedhetne a főnök! Igaz, az én vásárlásaimat nem finanszírozza. Akármilyen dögös cuccot vehetek magamra, észre sem veszi. De mit találjak ki? Ha azt mondanám, nőgyógyászhoz kell mennem, biztos megértené. De mit gondolna rólam? Nincs is férjem, és orvoshoz járok? Megvan! Azt mondom, mammográfiára megyek, az egyáltalán nem gyanús.
  – Igen, értem! Csak nincs valami baj, kedves Rita? Persze azon sem csodálkoznék, amilyen csinos lány! Vagy valami más problémája van? Nem szeretnék csalódni magában, Rituka!
  – Á semmi, kedves professzor úr! Csak a szokásos mam-mográfiai vizsgálat ismét esedékes, majdnem elfelejtettem.
  – Rendben! Vigyázzon magára, csalóka az idő!  Megkérem, tegye az ajtókilincsre a táblát, hogy ne zavarhasson senki! Az üzenetrögzítőt kapcsolja be!
  – Azért rendes fazon a főnök.
  Rita, ahogy az utcára ért, mélyet szippantott a friss, télvégi levegőből.
  – Na, ez sikerült! Ezt megette a főnök! Jó ötlete volt a feleségének. Egy kis csavargás nem fog ártani. Igaz, én nem mehetek a Váci utcába vásárolni, nekem jó lesz a turkáló is!
  Ekkor eszébe jutott, hogy reggel, a metró megállóban kezébe nyomtak egy reklámpapírt, amit a táskájába gyömöszölt. Ez az! Új turkáló nyílt a Keletinél. Ott a helyem! Örült a kis papirkának, és hangosan olvasni kezdte. „Akar olcsón elegáns lenni, látogasson el a butikunkba, ott turkálhat kedve szerint!” Nincs is olyan messze - gondolta -, úgyis mindegy merre, hova. Csak minél távolabb az intézettől. Rég turkáltam! Megnézem ezt a túrit. A főnök állandóan nekem mondogatja: „Nem győzöm a feleségemet pénzzel. Mindig új ruhában jelenik meg, akárhová megyünk. Ha netán nem adok, akkor a kajapénzt vásárolja el! Na persze, örökké azt emlegeti, milyen drágák a jó ruhák a belvárosban.  A feleségem azt is gyakran mondogatja, ez a minimum, ennyit megérdemel! Te nem akarsz büszke lenni rám? Egy elegáns feleséggel az oldaladon nagyobb sikereid lehetnek, és vannak is, a főnökeid előtt. Ezért kérek tőled pénzt új ruhára, mert ugyanabban a ruhában nem jelenhetek meg, ami a múlt héten is rajtam volt. Nem akarom azt hallani, hogy az igazgatóhelyettes felesége ugyanabban a rongyban jár mindig!
  Rita felidézett gondolatai közepette odaért a turkáló bejárata elé. Megállt.
  ‑ Bemenjek, ne menjek? Úgysem veszek semmit. Csak megnézem – gondolta, és máris bent termett az üzletben. Az ajtóban egy szimpatikusnak látszó, vágott szemű fiatalember kezétcsókolommal fogadta, és rögtön egy bevásárló kosarat nyomott a kezébe. Rita megdöbbent az udvarias fogadtatáson. Igaz, ő nem akar vásárolni, de a kosarat mégsem illő vissza- adni, így azt a karjára akasztva nézegetni kezdte a tömérdek női ruhát, melyeket egy nagy halomból ráncigáltak ki a kedves vevők. Eleinte csak felületesen nézegette a ruhahalmazt, de egy kis idő után már ő is furakodni kezdett.
   ‑ Ez is szép, az is szép, pont hozzám illik, kár, hogy olyan gyűrött! - mondogatta magában -, de nagyon olcsó, ennyi pénzért végül is nemhogy ruhát, de még mosószert sem kapnék. Egyszer egy sárga, majd egy kék ruha akadt a keze ügyébe. Rita belemerült a turkálásba, fel sem nézett, annyira lekötötte a sokféle fazonú, színes ruhadarab.
  ‑Mondja, kedves, hogy állna, ez a szín a hajamhoz? Esetleg a szemem színéhez is menne? Mi a véleménye? Kérem, mondja meg őszintén!
  A hölgy, mintha nem hallaná, turkált tovább, bár a karján lévő kosár már teli volt a kiválasztott ruhákkal. Hirtelen megállt a keze a levegőben, épp egy gyönyörű, bordó, bársony ruhát akart kihúzni a nagy kupacból, mikor észrevette, hogy a mellette álló nő is azt húzogatja. Nagyon mérges arccal akart ráripakodni, de amikor jobban megnézte, földbe gyökerezett a lába.
  ‑ Rita, te vagy? Nem hiszek a szememnek!
  Rita elsápadt, most kezdett rádöbbenni, hol is van, ki áll mellette, ki az, aki ugyanazt a ruhát húzgálja, amit ő. Szinte egyszerre engedték el a csábítóan szép ruhadarabot.
   ‑ Uram Isten, ez a főnököm felesége! – hebegte nagyon halkan. - Ő is ide jár turkálni?
  Szinte egyszerre kérdezték egymástól. Hát te, hogy kerülsz ide!?”
  Rita találta fel magát először.
   ‑ Csak erre jártam, és benéztem egy pillanatra.
   ‑ Érdekes, azért van teli a kosarad?
  Elza még sápadtabb lett, pár másodpercnyi csend támadt közöttük, miközben Elza azon törte a fejét, hogyan vágjon vissza Ritának. Legjobb védekezés a támadás, gondolta.
  ‑ Te nem vagy az irodában? Netán a férjem is itt van?
   ‑ Mit képzelsz, Elza, mi vagyok én!
   ‑ Jó, jó, nem úgy gondoltam! – kezdte szépíteni Elza a helyzetet. – Én ráérek, szabad a délelőttöm, de neked tudtommal még tart a munkaidőd!
   ‑ Én meg szabadnapot vettem ki! - csúszott ki Rita száján, de rögtön eszébe jutott, hogy reggel már beszélt Elzával az irodából. Korrigálni kezdte kijelentését, de az csak mély, zavaros magyarázkodásba fulladt.
   ‑ Ne folytasd!
   ‑Te se, mert ez nem a Váci utca! Már tudom, miért panaszkodik a férjed, miért veszed az olcsó ruhákat itt, közben a férjedtől bevasalod a belvárosi árakat. Elza remegő hangon, mint aki tudja, hogy mit veszíthet, ha ez a férje fülébe jut, csak annyit mondott.
   ‑Ugye, azért mi nők nem haragszunk egymásra, és tudunk titkot tartani?!
  ‑ Tudunk, tudunk! - felelte Rita, de rögtön arra gondolt, hogy Elza nem fogja elárulni, mert akkor kiderülne turpissága, tehát ő szabhat feltételeket Elzának.
  ‑ Rendben van, hallgatok! - de a hallgatásomat egy apró kis szívességgel honorálhatod! Csupán annyit kérek, csacsogd a férjed fülébe időnként, hogy a fizetésemelésnél ne feledkezzen meg a szegény titkárnőről, mert abból csak baj lehet! Érted, ugye?! És a prémiumosztásnál gondoljon rám is!
   Elza előbb csak bólogatott némán, azután hirtelen megszólalt.
  ‑ Nekem is van két feltételem. Az első: a férjem telefonjait ne hallgasd le! Második: munkaidőben ne csavarogj, mert pórul járhatsz, a beosztottak hazugságait a férjem nem díjazza, sőt mi több, egyenesen gyűlöli!
  Két ‑ szinte egyszerre sikerült - fejbólintás után a kijárat felé vették útjukat. Csomag nélkül távoztak jobbra, és balra, úgy, mint akik soha nem ismerték egymást.