Trauma

   Esténként kártyázni szoktunk mi, a négy jó barát. Közel laktunk egymáshoz, időnként a szüleink is összejöttek egy kis traccspartira. Iskolaidőben csak hétvégeken találkoztunk egy-egy kártyaparti erejéig. Legtöbbször nálunk ültük körbe a nagy konyhaasztalt. Télen jó meleg volt a konyhánk, nyáron kellemesen hűvös.
   A május végi esték sétákra csalogattak. Valahogy nem volt kedvünk a lakásban maradni, mehetnékünk támadt. Kellemes, langyos szellő hozta felénk a frissen nyíló májusi orgona illatát. Szinte nem volt olyan ház a környékünkön, ahol az udvaron nem nyílott orgona.
   Egyik este valamelyikünk kitalálta, menjünk orgonát szedni, jól fog esni egy kis kellemes séta ebben a virágillatú estében. Rendben van! Jó programnak ígérkezett az orgonalopás, vagyis a szedés. Bár nem tudtuk eldönteni igazából, hogy tulajdonképpen lopásnak számít-e, ha az utcára lógó, szépen virágzó ágat letörjük, és hazavisszük a vázába, hogy otthon tovább illatozzon a család örömére, vagy egy kis megbocsátható bűnnek tartják-e mások azt?
  A közeli utcában dupla-fehér illatos orgona kínálta magát. Nagyon szép virága szinte hívogatott, hogy tépjük le. Ahogy az egyik kerítésre kapaszkodva tördeltük az orgonavirágot, beláttunk az udvaron át egy világos szobába. Az ablakon a függöny elhúzva, így a kíváncsiság teljesen a hatalmába kerített minket. Leskelődni kezdtünk. A kaput nyitva találtuk, s bemerészkedtünk az udvarra. Orrunkat az ablaküvegre nyomva a bent lévőket figyeltük. Most már tudom, hogy milyen nagyfokú illetlenség volt részünkről leskelődni, de akkor ez eszünkbe sem jutott…
   Két lány volt a szobában. Látszólag egymással voltak elfoglalva; beszélgettek, nevetgéltek. Egyiküket ismertük még az iskolából, a másikat nem. Úgy látszott, más nincs a házban. A többi ablak sötét volt, csak ez az egy nem. Arcunkat bátran az ablaküveghez szorítottuk, hogy még jobban figyelhessük a lányokat; nem törődve azzal sem, hogy esetleg észre vesznek minket. Egymást lökdösve nyújtogattuk nyakunkat, hogy minél többet lássunk...
   Úgy látszik észrevettek bennünket, mert egyre többször pillantottak feltűnően az ablak felé, de úgy tettek, mintha nem akartak volna tudomást venni a leskelődőkről. Kis idő elteltével, egymással táncoltak a rádió zenéjére. Elég közel keringőztek az ablakhoz, időnként ránk mosolyogtak. Egyikünk azzal az elhatározással ment a bejárati ajtóhoz, megmondja nekik, ha beengednek, szívesen táncolunk velük. Mosolyukból biztatást vettünk észre, de az ajtó belülről zárva volt, nem engedtek be. Próbáltuk mutogatással jelezni, hogy nyissák ki, de a fejüket rázva jelezték, nem akarnak velünk táncolni, nem nyitják ki az ajtót.
   Talán féltek tőlünk, vagy attól tartottak, hogy a szüleik időközben hazajönnek? Ki tudja? Fogalmam sincs, hogyan osztoztunk volna meg a lányokon, ha beengedtek volna! Egy bizonyos, mindkettőt gyönyörűnek találtuk! Sóvárogva néztük, ahogyan egy szép, kedves melódiájú, lassú tangóval körbetáncolták nélkülünk a szobát.
   Sokáig lestük vágyakozva fiatalos mozgásukat, gyönyörű, formás testüket, de mindhiába, nem esett meg rajtunk a szívük! Így aztán lassan hazasomfordáltunk.
   Azt hiszem, ezen az éjszakán mind a négyen erről a két szép, csinos lányról, álmodoztunk, és alig vártuk a másnap estét, hogy újra láthassuk őket.
   Az orgona illata már nem ingerelt minket, a lányok viszont annál inkább foglalkoztatták fantáziánkat. Alig vártuk, hogy sötét legyen. Legszebb ruhánkat felöltve, kis kölnit magunkra hintve, kísérletet tettünk egy új kalandra. Abban bíztunk, talán nagyobb szerencsével járunk, mint tegnap. Reméltük, ma ismét egyedül lesznek otthon…
   Azonnal ahhoz a házhoz mentünk, ahol előző este szedtük az orgonát. Megismétlődtek a tegnap esti jelenetek. A kapu nyitva volt, besurrantunk az udvarra, és egyenesen az ablakhoz mentünk. Lágy zene ütötte meg fülünket. A lányok a pamlagon elnyúlva beszélgettek. A függöny ma sem volt összehúzva, ezért olyan érzésünk támadt, a lányok várnak minket. Az ajtó most is zárva volt. Hiába igyekeztünk az ismert jelbeszéddel tudomásukra hozni, hogy együtt jobb lenne táncolni, csak egykedvű vállrángatás volt a válasz. Táncolni kezdtek. Az ablak felé keringőztek. Egyikük az arcunk előtt lévő üvegre koppintott, szánalmas tekintetet erőltetve az arcára ránk nézett, azután mindketten mosolyogva tovalibbentek.
   Ma mintha egy kicsit hangulatosabb lett volna a szobájuk így, teljesen kivilágítva. Valami titokzatosságot véltünk benne felfedezni. Az egyik lány az ablakkal szemben állva elkezdte a blúzát kigombolni, majd mint akinek melege van, tánc közben nagyon ügyesen levetette magáról azt. A másik kislány követte őt. Legnagyobb meglepetésünkre gyönyörű keblei szabadon meredtek az ablak felé. Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs, csak a mesében!...
Ők, fiatalságuk és szépségük tudtában mosolyogva tovább táncoltak, és egykedvűen nézték, ahogy arcunk egyre vérvörösebbé válik. Minket kivert a melegség, de talán
még a láz is úrrá lett egészséges testünkön. Aztán lekerült róluk a szoknya is. „Csodálatos az alakjuk!” – állapítottuk meg egyöntetűen. Ezt követően a még rajtuk lévő fehérneműjüket is az ablak felé dobták, aztán összeölelkezve, egymást egyre szorosabban ölelve táncoltak tovább. Már ránk se néztek, csak egymással voltak elfoglalva. Tánc közben, rólunk már tudomást sem véve, kedvesen ölelgették, simogatták egymást.
   – Hűha! Itt a világvége! Erre a látványra nem számítottunk!... – mondta elfojtott hangon egyikünk.
   Egy ideig még néztük a szép, fiatal testeket, abban reménykedve, hogy beinvitálnak, de tévedtünk. Csak magukkal voltak elfoglalva…
   Letörten, a látottaktól pirosló arccal kisomfordáltunk a kertből. Számunkra megmagyarázhatatlan volt akkor ez a látvány, napokig téma volt közöttünk. Azon vitáztunk, melyikük volt a szebb, melyik tetszett igazán. Csak azt nem értettük, miért táncoltak együtt, miért meztelenkedtek, miért mutogatták magukat, amikor előre tudták, nem engednek be minket. Ez mind rejtély volt számunkra…
   Néhány hét elteltével, idősebb fiúkkal beszélgetve elmeséltük nekik kalandunkat a szép lányokkal. Előbb egy jót nevettek, aztán rögtön magyarázatot adtak. Elmondták, mit is jelent ez valójában a felnőttek világában.
   Tudomásul vettük, hogy ilyen is létezik; azt azonban kicsit nehezen értettük meg, hogy miért nem húzták el a függönyt? Ez furcsa volt számunkra, és nagy traumát okozott nekünk serdülő korunkban.