TÓTHNÉ

A 80-as években történt! Az esetet nem csak hallomásból ismerem, hanem aktív részese voltam. Iszonyú és nyomasztó emlék, de most már kikívánkozik belőlem!
Élt Budapesten egy család: apa, anya, és két ikerfiú. Éltek, éldegéltek, míg egyszer az apa megunta az egyhangúságot és nyugatra távozott. Az anya attól kezdve nem hallott róla. Nevelte – immár egyedül – ikerfiait.

Egyik nap a munkahelyén keresték az iskolából. Siessen Jánoskáért, mert a szájából folyik a vér. Azonnal elvitte a gyermeket orvoshoz, de nem találtak semmi rendellenességet. A kivizsgálás eredménye negatív. Az asszony nem nyugodott bele. Jöttek a privát vizitek, amelyek felemésztették apró tartalékát. A gyerek egyre gyakrabban lett rosszul, lépten-nyomon elkapta a vérzés. Az orvosok szerint, majd kinövi, vagy levegőváltozás kellene.

Rászánta magát, hogy megtudakolja, Francia-országban valóban létezik-e egy sebész, aki ilyen speciális esetekkel foglalkozik. A párizsi magyar konzulátustól megkapta a kórház címét, a professzor nevét. Azonnal levelet fogalmazott és rohant a fordítóirodába.

A remény, hogy kisfián segítenek, elhomályosította előtte az anyagi problémákat.

Levelére csak hetek múlva érkezett válasz. Remegő kézzel tépte fel a borítékot, de számára érthetetlen nyelven írták. Rohant a fordítóirodába, ahol közölték, hogy csak a jövő hét végére lesz kész a fordítás. Az már lehet, hogy késő lesz! – zokogta kétségbeesetten.

A folyosón többen ültek, részvéttel nézték a síró nőt.

– Mi történt? – kérdezte a síró nő mellett várakozó ápolt úr.

– Nem értem, nem akarják lefordítania levelemet, pedig nagyon sürgős. Beteg a kisfiam!

– Én elolvasnám magának, de hát az nem tekintik hivatalosnak, – tétovázott a férfi.

– Nem baj, jó nekem az is, csak szeretném tudni, vihetem-e Jánoskát Párizsba műtétre!

– Ebben a levélben az áll, hogy a francia professzor szívesen megvizsgálná a gyermeket, de ikertestvérével együtt. Néhány napra be kell feküdni a klinikájára. A költségeket magának kell vállalnia. Csak utána tud nyilatkozni a műtétről.

Tóthné nagyon boldog. Most már az örömtől sír! Csak az utcán jut eszébe, és hökkenten megáll, miből fizeti ki ezt az irdatlan nagy összeget? Még felfogni sem képes.

És ekkor kezdődött az asszony kálváriája. Egészségügyi Minisztérium, beadványok, kérdőívek, orvosi igazolás. Ez utóbbi volt a legnehezebb. A magyar orvos nem akarta beleegyezését adni, hogy a gyermeket külföldön vizsgálják, esetleg operálják. De Tóthné ezt is kiharcolta. Ismét levelet írt a párizsi magyar konzulátusra, hogy segítsenek felvenni a kórházzal a kapcsolatot, egyeztessék az időpontot. Nos, itt léptem be én is a történetbe. Magamra vállaltam az ügyek intézésének egy részét.

Elérkezett az indulás napja. Én vártam őket a repülőtéren. Két csintalan, játékos gyermek és egy fáradt, sápadt, de reménykedő asszony. Az úton mindent elmesélt, míg a kórházba értünk. Elkezdődtek a kivizsgálások. Egy hét alatt, minden vizsgálati eredmény elkészült a gyerekek állapotáról. A professzor elmondta, hogy nagyon ritka születési rendellenességről van szó. A kisfiú gégecsöve egy helyen nagyon elvékonyodott. Az összehasonlító vizsgálatok szerint a másik gyermeknél minden rendben van. A diagnózisát írásban is megkaptuk. Tóthné kitágult szemekkel hallgatta a fordítást.

– Tehát meg lehet operálni Jánoskát?

– Igen. Nagy műtét lesz, az elvékonyodott gégecső részt műanyaggal kell pótolni.

– És a professzor úr elvállalja a műtétet?

– Hát igen!

Kivittem őket a repülőtérre. Az anya otthon boldogan mesélte mindenkinek, hogy kisfia meggyógyul. A műtét óriási ősszegekbe kerül. Kezében a kórházi zárójelentés fordításával, megkezdődött az újabb kilincselés a pénz előteremtése után. Minden fórumon együttéreztek vele, segíteni próbáltak, de a maximum, ami összejött, az az összegnek csak töredéke volt. A Vöröskereszt, az Egészségügyi Minisztérium számlájára vékonyan csordogált a pénz. Végül Tóthné eladta a lakását, és özvegy anyjánál húzták meg magukat. A még hiányzó összeget a magyar állam vállalta magára.

Tavasszal megint Párizsban voltak. Újabb vizsgálatok után eljött a műtét napja. Tóthnénak megengedték, hogy a több órás operációt a folyosón izgulja végig. Én vele voltam és próbáltam szavaimmal nyugtatni.

A műtét kimeneteléről csak napok múlva nyilatkozott a professzor. A magyar kisfiú ez alatt kedvence lett a kórház dolgozóinak és betegeinek.

Végül minden úgy történt, ahogy előre várták. A fiatal szervezet gyorsan erősödött, három hét után utazhatott haza. Az öröm határtalan volt. Egy reménytelennek hitt élet újra született. Boldogan szálltak fel a repülőre, s mi, magyar honfitársak sokat gondoltunk rájuk.

Fél év múlva a professzor kontrollra hívta vissza a gyermeket. Újabb utazás következett volna... Tóthné már nem tudta egy újabb utazás és a vizsgálatok költségeit összekaparni. Teljesen elszegényedett. Mégis hajtotta az akarat, a reménység, hogy Jánoskát bemutassa a professzornak. Végül egy nem várt szerencsétlenség pontot tett az anyai szeretet kálváriájára és teljesítményére.

Egy januári reggelen Tóthné és a két fia együtt indultak az iskolába. Előző éjjel havazott, s reggelre a hó ráfagyott az utakra. Az asszony a biztonság kedvéért megfogta a gyerekek kezét, de ők csúszkálni kezdtek. Anyjuk kezét rángatva iramodtak előre. Tóthné megcsúszott, egyensúlyát vesztve hanyatt vágódott. Tarkóját a járdaszegélybe ütve, azonnal meghalt.

Mit mondjak még? Hogyan fejezzem be ezt a történetet?

A két kisfiú a szegedi nevelőintézet gondozottja lett. Többé nem láttam őket.