Örökség

   Nyakasfalva polgármestere a falunap alkalmából ünnepi beszédére készült. Már több mint egy hónapja azon töri a kobakját, hogy valamivel felrázza a falu egyhangúságát. Törte a fejét, de minden hiába. Mióta ő a falu első embere, nem történt semmi különös esemény. a településen. Pedig azzal korteskedett, hogy megválasztása esetén felrázza a falu egyhangú életét.
‑ Ez így nem jól van! Mintha nem is ülne senki a polgármesteri hivatal bársony székében! - gondolta magában. Még azt hiheti a falu népe, kár volt ilyen sótlan, unalmas polgármestert választani. A kocsma hivatalt is csak ünnepnapok alkalmával látogatja, nehogy szó érje, és a falu népe szájára vegye, hogy a polgármester a kocsmában ücsörög! A felesége piac napokon a teli szatyrok mellett az emberek megjegyzéseinek a súlyát is hazacipelte. Mondta is a férjének!
‑ Micsoda polgármester vagy te Józsi, itt a faluban soha nem történik semmi. Ha nem lenne néha vásár, mézeskalács, meg körhinta, mindenki elmenne a szomszédos falvakba. Aztán megnézhetnéd, a polgármesterséged mivé lett.
‑ Igazad van, asszony! Mit tegyek? ‑ ha semmi sem jut eszembe? Ami meg eszembe jut, ahhoz igen sok-sok pénz kellene.
   Lassan, lassan elkészült a polgármester ünnepi beszéde, amit csak egyedül ő ismert, senkivel nem beszélte meg, otthon írta, nehogy valaki is előre tudja, miről szól. Meglepetésnek szánta az ünnepségre. Többszöri átolvasás után, nagy megelégedéssel az íróasztala fiókjába zárta, nehogy valakinek is a kezébe kerüljön időnap előtt.
   A falunapra mindenki készült, még az önkéntes tűzoltó zenészek is elővették színehagyott réz hangszereiket. Tisztogatták, szépítették. Egyszer-egyszer belefújtak a fényesre szidolozott rézcsövekbe. Főleg azért, hogy a beköltözött pók családok új otthont keressenek maguknak. Próbára nem volt szükségük, mert évek óta ugyanazt a 2-3 indulót játszották kotta nélkül, és mióta az öreg tamburmajor meghalt még mutogató vezénylőre sem volt szükségük.
   Az asszonykórus is teljesítette az éves dalolási tervét. Az iskola is kitett magáért, már egy félórával a meghirdetett idő előtt ott sündörögtek a tribün előtti téren. Néhány emberpalánta a mama szoknyájába kapaszkodva várta az ünnepség megkezdését. Az ügyeletes emelvényt a falu egyetlen emlékműje elé állították.
   Nagy József, Nyakasfalva község polgármestere megkezdte ünnepi beszédének felolvasását.
 ‑ Tisztelt lakosság! Kedves falu népe! Azért gyűltünk össze ezen a szép nyári napon, hogy a falu napját méltóan megünnepeljük...!
  Beszéde közepén kiemelve hangsúlyozta, hogy Nyakasfalva lakossága egy örökséggel büszkélkedhet! Örököltünk, bizony örököltünk! ‑ jól hallják ‑ az elődeinktől, amire nagyon büszkék lehetünk!
‑ Mit örököltünk? Mihály bácsi, nem értettem, oly nagy a zsivaj. Én sem tudom István gazda, csak annyit hallottam, hogy öröklésről van szó.
‑ Tyű azt a mindenit! Ez nagy újság, Tán mindenki örökölt, még pénzt is kapunk, dolgoznunk sem kell ezek után! ‑ Mit susogtok? – Hát nem hallotta, János? Örököltünk, most mondta a polgármester úr. Kétszer is mondta!
‑ Mi a csuda, már úr lett a polgármester? Idáig csak Jóska volt, de hamar úr lett belőle. Egy kis örökség és máris úr lesz az ember! De mennyit örököltünk, Bandi szomszéd? Te neked jó a füled, szeretném én is tudni!
‑ Azt nem mondta a Jóska, bocsánat a polgármester úr csak, hogy örököltünk az elődeinktől, de vajon miért titkolták pont a falunapig? Vagy netán valaki ült az örökségen, lehet, hogy a kamatai miatt, hogy több jusson mindenkinek?!
‑ Miért? ‑ szét fogják osztani? – nahát ezt a meglepetést! Biztos, Jóska nem olyan ember, hogy zsebre tegye az egészet.
‑ Nana minden szentnek, maga felé nyúlik a keze. Erre még a nagyapám tanított.
 ‑ Nem rossz gyerek ez a Jó…, pardon a polgármester úr.
 ‑Hé, te Józsi, ott az emelvényen! – hallod! ‑ arról beszéljél, inkább mikor kezded osztani a pénzt! Ugye nem csapsz be minket? Ugrándozva kiabált a falu liliputinak nevezett embere, de senki sem figyelt fel lelkes ugrándozására.
   Ehhez és hasonló hangok hallatszottak ki a zsibongó tömegből. Tíz perc elteltével már nem volt olyan lakosa a falunak, aki nem az örökségről beszélt. Úgy látszik, mindenki boldog, nevet, örül. Már senki sem figyelte a polgármester beszédjét, az emberek egymással voltak elfoglalva. Csak az örökség körül forgott, még a körhinta is, mindenki valamit hozzátett a félre hallottakhoz. Az örökség egyre nagyobbra kerekedett. A sör, borfogyasztás megnőtt, vattacukorért sorban álltak a gyerekek. Az önkéntes tűzoltózenekar meg se várta a polgármester ünnepi beszédének befejezését, tust húzva többszörösen, belefojtotta a szót. A középkorúak már azt számolgatták kocsira is fog telni, na meg a házat is fel kell majd újítani! Vajon jut-e az örökségből minden családnak?
   Persze, hogy jut! ‑ mondogatta a fiatalabbik korosztály. Az őseink gondoltak ránk, tudták előre, hogy az utódokra szomorú világ vár!
   A polgármester hiába próbálta befejezni a beszédét, senki nem figyelt rá, pedig nagyon szerette volna megmagyarázni a félreértést. A nagy hangoskodás, bekiabálások sokasága elnyomta a beszélni próbálkozó szónok hangját. Reménytelen próbálkozások után a falu első embere lejött az emelvényről és az emberek közé keveredve próbálta a falu népét csendre inteni, hogy megmagyarázza beszédének értelmét.
  De a tömeg csak tovább hangoskodott, tolongtak a kocsma irányába. Természetesen a téma ugyanaz, az örökség, az örökség, mikor, mennyi, hol osztják? Vajon a gyerekeknek is jár, vagy csak a felnőttek kapják? Aki meghalt, annak a hozzátartozója megkapja-e? Eközben a körhinta is megindult, a gyerekek zsivaja, és a körhinta nyikorgása még jobban fokozta a tér hangzavarát.
   A polgármester nem tudott mit tenni, fogta a fejét, mely majd szétrobbant az ideges fejgörcsöktől. A falu kocsmája felé vette az irányt, de már az ivó előtt is álldogáltak dülöngélő atyafiak. Bent a vendéglőben, két összetolt asztal körül sokan tolongtak. Árpi engem is írjál fel, én is régóta vagyok a falu lakója. Nekem is jár az örökségből, sőt az apám és a nagyapám is itt élt a faluban. Jó, jó, mindenkit felírok, csak ne tolakodjatok, nem marad le senki.
 ‑ Te, Árpi, mondta neked valaki, hogy a falu névsorát írd össze?
 ‑ Nem mondta senki, csak segíteni akartam a mi kedves polgármesterünknek! Mert olyan sok a dolga, és így biztos nem marad ki senki az örökségből.
 ‑ Értsék már meg végre. Csak szellemi örökségről van szó, semmilyen pénzosztás nem lesz, mert nincs pénz! Mi csak a becsületességet, a falunkat örököltük.
   Hazudik! Magának, akar mindent! Ejnye, ejnye Jóska, azt hittük nem vagy csibész! Csalódtunk benned!
  Ezek után a polgármester felhajtott pár kupica szíverősítő pálinkát, közben magyarázott, hadonászott de minden hiába, senki nem hitt neki, mindenki az Árpi asztalához igyekezet, nehogy véletlenségből lemaradjon a listáról.
   A tolongó tömegben, egyszer csak előre furakodott a polgármester úr felesége, Jolán.
 ‑ Hát te! ‑ Isten elfajzott egyede, ide kell érted jönnöm, mikor a házunkat majd szétverik a cimboráid?! Mi a fenét ígérgettél ezeknek a jó embereknek? Mit hazudozol összevissza! Mit örököltünk mi?! Te hazudós vénember! Csak menjünk haza, megmutatom én neked, hogy mit örököltél, ne félj, úgy ellátom a bajodat, hogy amíg élsz nem felejted el az örökséget! Ilyen szégyent hozni a családunkra! Szégyellheted magad! Csak gyere haza…!