Egy nyári
napon három geológus a Mátrába indult kiszállásra. Feladatuk a környéki fúrások
megtekintése, kőzetminták gyűjtése, valamint a laboratóriumi vizsgálatokra való
előkészítés volt.
Az öreg
Volga nehezen birkózott az erdei utakkal, sáros, iszapos ösvényekkel. Sötétedés
után fáradtan ültek a gépkocsiba, hogy szálláshelyükre, Egerbe menjenek.
Csendes este volt. A sötétség, mint egy nagy fekete ernyő borult az erdő fölé.
Csak a reflektor pásztázta a kanyargós, erdei utat.
Az egyik
kanyarból kiérve egyenes szakasz következett. Ekkor pillantották meg az út
közepén szaladó nyulat. A lámpa fényére sem tért se jobbra, se balra, csak
futott, kissé imbolyogva. Megelőzni nem lehetett, hiába próbáltak mellette
elhajtani. A nyúl pedig nem akart az árokba ugrani. Mást nem tehettek,
megpróbálták középre venni, hátha elmegy felette a magas felépítésű kocsijuk.
Már éppen túlhaladtak rajta, mikor koppanás hallatszott. Megálltak és
kiszálltak megnézni, mi is történt?
A kerék
valóban nem ment át rajta, de az alvázhoz szerelt differenciálmű fejbe csapta a
nyulat. Tanakodtak, mit csináljanak vele, mi legyen a további sorsa ennek a
szép példánynak. Haza még nem indultak, a csomagtartóban megbüdösödne. Aztán ki
tudná egyáltalán megnyúzni, elkészíteni? Az árokba hajítani sajnálták.
Különböző javaslatok hangzottak el, amiből legjobbnak az tűnt, hogy el kellene
készíteni nyúlpaprikásnak. De ki csinálja meg? A vezető közben betette a
csomagtartóba a vita tárgyát, képező nyulat. Mentek tovább a Mátrán át s úgy döntöttek,
hogy az első embernek, akivel találkoznak, odaadják. Hátha örömet szereznek
vele.
Fogytak a kilométerek,
de senkit sem láttak. A falvakban mindenütt sötétség. Az egyikben megálltak a
vendéglő előtt. Ajtaján lakat, s még valami felirat, amit el sem olvastak. Más
megoldást nem találva, azaz ötletük támadt, hogy amelyik kaput nyitva találják,
oda beviszik a nyulat... Kezükben lóbálva jártak kapuról-kapura, de mindegyik
zárva volt. Még fény sem szűrődött ki sehonnan. Mint egy kísértet falu!...
Végre a
sokadik portánál az udvari ajtó nyitva volt. Kutya sehol. Az idő későre járt,
zörgetni nem akartak, csak letették a nyulat az ajtó elé. A sofőr a hold
fényénél megírt egy cédulát a következő szöveggel. Jó reggelt kíván önöknek
három geológus. Ezt a nyulat késő este baleset érte. Ha lennének szívesek,
elkészíteni nyúlpaprikásnak az egész család részére, s ha jutna belőle pár
falat nekünk is. Holnap délután erre jövünk és megnézzük, mi lett a nyuszi
sorsa? Köszönettel és üdvözlettel három geológus."
A cédulát a
nyúl fülébe dugták és ezzel befejezettnek tekintették az ügyet másnap délutánig. Aztán irány Eger, mert még
valamit pihenni is kell.
Másnap korán
reggel a kis parasztház ajtaján belül morgás, lökdösődés támadt.
– Mi ez
mama? Mi lett ezzel a külső ajtóval? Nem akar nyílni.
– Hányszor
mondtam már, hogy kenj rá egy kis faggyút, de mindent elfelejtesz! Öt éve
itthon vagy nyugdíjban, s még egy ajtót sem tudsz megkenni,
– Ne
lamentálj, inkább segíts kitolni... Nézd, valami dög hever itt! Ez egy döglött
vadnyúl, hogy kerülhetett ide?
A házigazda
lábával odébb taszította, mikor kiesett a nyúl füléből a cédula... Lassan
végigolvasta, majd felderült az arca.
– Hallod-e?
Vendégeink lesznek, mama!
– Ki a fene?
– Hát geológusok.
– És az
micsoda?
– Majd
meglátod. Én mindenesetre megnyúzom a nyulat. Itt a levél hozzá, olvasd el. A
többi a te dolgod. Én meg hozok egy kis bort a kocsmából.
– Vöröset
mert az kell a nyúlpaprikás alá.
A három
geológus fáradtan és felizgatott gyomorral indult vissza a Mátrából. Reggel óta
csak a nyúlpaprikás volt a téma. Egyikük nagyon pesszimista volt. Lehet, hogy
reggelre a kutyák széthúzgálták a nyulat? Vagy a házigazdák nem is értenek a
nyúl elkészítéséhez. A gépkocsivezető szólt közbe.
– Melyik
faluban is voltunk a múlt éjjel?
– Hát a hegy
után az első.
– Melyik
hegy után?. A Mátra csak hegyekből és völgyekből áll.
Ez már
vészesen komoly volt. Hárman háromfelé nézegettek a kocsi ablakán át, hátha
felismernek valamit az előző éjszakai szuroksötétségből. De csak kedves,
virágos portákat láttak, számukra szinte egyformákat. Kezdte kiverni őket a
melegség. Mikor a harmadik falucskán mentek keresztül, szemük majd kiesett a
figyeléstől. Végül közös megegyezéssel megálltak és kiszálltak a kocsiból.
Beleszagoltak a levegőbe. Majd ötven méterrel odébb megismételték ugyanezt. Így
araszoltak végig a falun. Végül az utolsó előtti épületnél egyikük felkiáltott.
–
Nyúlpaprikás szagot érzek!
Beugrottak
az autóba, leeresztett ablakkal indultak tovább. Végre helyben voltak. Itt volt
legintenzívebb az ételszag. Éhesen, fáradtan, izgatottan a vélt és valós
szagoktól, libasorban vonultak be a házba. Az ajtóban barátságos kézfogás, bent
terített asztal, vörösbor várta őket.
Elmesélték a
nyuszi történetét. A háziak jót nevettek a geológusok leleményességén, s
megígértették velük, hogy feltétlenül újra eljönnek. Amikor késő este
elbúcsúztak, akkor jutott eszükbe, hogy nem kérdezték meg a falu nevét, az utca
és házszámot sem. Legközelebb, hogy találnak ide?..
De hiszen
minden nap nem főhet nyúlpaprikás a lábosban!...