Igenis, nagy szükségünk van nyugalomképző
intézetre. Ez egy percig sem lehet vitás. Azt hiszem minden kedves olvasó
egyetért ezzel.
Sőt továbbmegyek, az egyetemeken is
rendszeresíteném a nyugalomképzés magas színvonalát. Ennél is továbbmegyek és
önálló nyugalomképző egyetemi fa-kultást indítanék. De az egyetemre is csak azt
engedném felvételizni, aki a nyugalomképző előkészítőt elvégezte, és erről
megfelelő tanúbizonysággal és maximális nyugalom-mal rendelkezik.
Itt van például Alvath Ottó, aki csak túlfűtött
nyugalommal vette tudomásul, hogy csak az idegképző szakra vették fel, pedig őt
valójában csak a nyugalom érdekli. De hiába is kilincselt szegény gyerek a
protekció után: nem talált ismeretségi körében olyan nyugalmas embert, aki nyugalmával
be tudta volna segíteni a nyugalomképző szakra. Azért annyit sikerült elintézni
Alaszkában élő névrokonának, hogy ha Ottóka végez, és kellő nyugalomra tesz
szert, akkor a nyugalomképző intézet majd alkalmazza, vagyis munkájára igényt
fog tartani, nagy valószínűséggel külsős munkakörben. De ehhez kellőképpen
begyakorolt nyugalomra lesz szüksége. Mert az intézet csak olyan munkatársakat
alkalmaz, akik kellő, és jól megalapozott nyugalmi háttérrel rendelkeznek.
Ottó, aki példás nyugalomban élt, annak dacára, hogy
voltak gyengéi, amiről nem szívesen beszélt, de látszott rajta. Sima,
napbarnított arcán egy-két ránc húzódott meg elég alattomosan, és magas homloka
felé közeledett. Ahogy a ráncok felfelé való kúszását sem érti, ugyanúgy nem
értette azt sem, hogy a tankönyv beszerzések miért hatnak rá idegesítően? Mikor
is betért egy belvárosi tankönyv szaküzletbe. Az elárusító hölgy nagyon
kedvesen közölte vele az árakat.
Kissé meglepődött, bár ez nem volt jellemző rá,
ezért aztán tétovázott pár másodpercet, mire a rendkívül bájos kisasszony
hozzátette, hogy a külvárosi tankönyv üzletekben ezeket a tankönyveket sokkal
olcsóbban lehet megkapni.
– Igaz – mondta az eladó, – hogy bár ugyanazok a
tankönyvek, de mégsem ugyanazok csak külalakra, ugyanis az a helyzet, hogy az
anyaga más és más. Majd az egyetem tanárai, vagy netán a dékánja fogja
megmondani, hogy miből tanuljon az osztály. De ő azt tanácsolja, addig ne vegye
meg a könyveket, míg el nem kezdik az okítást. De még az is lehet, hogy mire az
előkészítőt elvégzi, addigra egyéni, testre szabott egyedi tankönyvek, kerülnek
forgalomba. – Természetes ugyanazon a címszó alatt. Ez vonatkozik az előkészítő
tankönyvekre is, – csicseregte mosolyba fulladó arccal.
– Tehát ez azt jelenti, hogy minden tanulónak más és
más tankönyve lesz?
– Nem egészen pontos a megfogalmazása, mert a
tankönyvek borítója mindnek egyforma. Ez azért fontos, hogy a diákok között ne
alakuljon ki különbség.
Ottókának sikerült az ideg ingerképzését
leszo-rítania minimumra, így hát köszönés helyett bárgyú mosollyal búcsúzott a határtalan
kedvességgel bíró hölgytől, akinek is végül köszönheti, hogy nem ugrott be a
vásárlásba.
Az előkészítő vizsga simán ment, minden erőltetés
nélkül, a nyugalomra gondolva vizsgázott. Csak azt kérdezték tőle, ki ajánlotta
be az egyetemre. Ottó minden energiáját latba vetette az igazság érdekében,
csak annyit mondott nagy nyugalommal, természetesen fél vállról, hogy az
idegképző intézet igazgatója, aki jó barátja a nyugalomképző intézet
főigazgatójának.
Az egyetemi évek nagy nyugalomban teltek. A mi
Ottónk türelmesen végigülte az egymás után következő tanéveket. A nagydoktori
disszertációját is nagy hideg-vérrel, az idegesség legcsekélyebb jele nélkül
sikerült meg-írnia, és ugyanolyan nyugalomban is védte meg. Olyannyira belejött
szakmája szeretetébe, hogy a doktori kinevezése után még privát tanítványokra
is pazarolta drága idejét. Bár ez nem egyezett nyugalma szeretetével.
Sajnos, kis hazánkban hiába oktatják magas fokon a
nyugalom szerzés technikáját, abszolúte nem vagyunk alkalmasak megtanulni és
alkalmazni ezt a csodálatos vívmányt. Ottókát bizony ez a jelenség nagyon
elkeserítette, de nem azért végezte el a nyugalomképzőt, Summa cum laudaeval,
hogy túl könnyen kihozzák a sodrából. Bár agya nyugalmi állapotban maradt,
mégis úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, a nyugalma terén.
Ottó nem is érti igazából, hogy miért izgágák az
embertársai, ha netán az orvosi rendelőben várni kell egy- két órát. Mindenki
izeg-mozog, betegtársakkal együtt kritizálják az orvost, miért foglalkozik egy
beteggel olyan sokat? Vagy két beteg között mit csinál olyan sokáig, biztos az
asszisztensével trécsel, netán magánprogramot bonyolít!
Ottó számára mind ez érthetetlen, mire való ez a
nagymérvű idegesség? Miért nem lehet szépen, türelmesen végigvárni, míg ránk
kerül a sor. Feltételezhető, hogy az idegképzőben jobban dolgoznak a
munkatársak, hatékonyabb módszereket használnak Mint például a gyakori
áremelés, vagy az SZTK rendeléseken való tömeges összejövetel. Persze az sem
lenne rossz megoldás, ha időpontra menne a beteg az orvosához. De akkor meg az
lenne a baj, hogy sokan voltak a buszon, vagy csak késve jön, és akkor meg a
beteg késik el a megadott időpontról. Az orvos meg hiába vár! Na, persze ezért
van a nyugalomképző intézet, hogy ezeket a kérdéseket megoldja. Ellentétben az
idegképzővel. Most hallottam éppen, hogy az idegképző egy új szolgáltatással
bővült, itt foglalkoznak majd az idegkikészítéssel, és egyenes utat terveznek a
városmajori szív klinikára.
Barátunkká nőtt ifjú munkatársunk komótosan besétál
reggel kilencre az intézeti munkahelyére, majd kényelmes kávézás után, olyan
beszélgetésbe kezd a főnök titkárnőjével, mely a kávé dopping hatását enyhíti,
oly annyira, hogy teljes nyugalommal megkezdhesse lét-fontosságú napi
programját. Mivel ő külsős munkatárs, így a napi feladata, hogy a városban
sétálgasson és figyelje az emberi türelmesség bizonyos határait. Nem kell mást
tennie, csak a megfigyeléseiről jelentést készíteni az intézet papír
gyűjteményébe, amit majd idővel feldolgoznak a papírgyárak, de addig is a
raktározási feladatokat ellátó kollégák őrzik szigorúan titkos feladatként.
A jó levegőtől pirosló arccal, a nyugalom teljes
biztonságával, fáradtságát eltitkolva ért este haza. Majd vacsorája
elfogyasztása után, kanapéján elnyúlva barátnőjéért telefonált, hogy jöjjön
hozzá, mert bizony ő az egész napi munka után nagyon fáradt. Jó lenne, ha
sietne, mert a holnapi vacsorát meg kéne főznie, és a tízórait még este be kell
készíteni a táskájába. De hazakísérni nem tudja, mert pihenésre van szüksége a
holnapi nagy hajtáshoz, és a kimerítő nagy nyugalomhoz.
A hűséges és kitartó barátnő, miután letette a
telefont, valami olyat talált mondani, ami felért egy felvételi vizsga kiváló
eredményével, és soronkívüliséget biztosít az képzőbe.
Mindezeket figyelembe véve, felteszem önöknek a
kérdést, ugye belátják, hogy kis hazánknak milyen nagy szüksége van az Országos
Nyugalomképző Intézetre.
Nem szeretném, ha külföldi országok rosszallóan
néznék eme hiányosságunkat, és emiatt valami hátrányos megkülönböztetés érné
kis hazánkat.