MONOLÓG A GULYÁSÁGYÚRÓL
A gulyáságyúban leledzett pettyes hasú
tarkabab az őrmester elvtárs hangjára azonnal elveszti pöttyeit éppen úgy,
ahogyan a kiskatonák ezen érces hangot meghallva elveszítik férfiasságukat, és
olyanok lesznek, akár egy kis nyuszi.
– Ez a Gulyás elég meleg elég sós,
kiosztható!
Szegény gulyás, amelyet besűrített a
mondvacsinált szakács egy kis szárított zöldséggel, szárított hagymával,
valamint az aszalástól katicabogár nagyságúra zsugorodott krumplival. A
rántáscsomók viszont vígan helyettesítik a csipetkét, amelyet a szakemberek a
szülői házban láttak, de ott is csak kész állapotban. A szárított hús helyet
azonban igazi mócsingokká avanzsált fecnik úszkálnak a pirosló víz alatt.
Apropó, még a zsírrétegecske is elszégyellte magát, amikor ama förmedvénye lére
az ügyeletes őrmester kimondta a gulyásleves nevet. Nem tudni, hogy a
pirosságát mitől kapta, a pirospaprikától-e, vagy a szégyentől?
A laktanya létszámának csaknem háromnegyed
része kiskatona volt, egy merítőkanál levesért – amely általában a második
fogást is helyettesítette – felsorakozott a gulyáságyú előtt. Telitalálat: a
második fogást ugyanúgy várhattuk most is, mint a kiszáradt kútból a vizet.
Azonban vannak olyanok, akiknek a csajkája nem méltó ezen élményt jelentő étel
befogadására. Mivel az őrmester elvtárs szeme mindent lát, így azonnal
észreveszi, hogy a kiskatona csajkáján hajdanán egy pók sétált, és mivel nem
volt ideje megkeresni a budit, ezért a csajka szögletében végezte el ama
természetes igényét, amely után más papírt is használ. De az őrmester elvtárs
azért van a hadseregben rendszeresítve, hogy vigyázva a kiskatona egészségére,
nem engedi meg, hogy az ilyen csajka megteljen levessel. Azonnal „tovább!”‑ot
kiált. Ezek után a kiskatona két‑három mosogatást követően újból beáll a sor
végére. Ha jut neki a zavaros léből azt gyorsan befalja, majd újból elmegy a
csajkáját elmosogatni. Milyen jó lenne, ha kajaosztásnál minden simán menne, ha
az ebédosztó, ‑ az úgynevezett – szakács beletalálna a katona csajkájába!
Sajnos nem ez a jellemző! Ha beletalál, az csak a véletlen műve lehet! Pedig a
szakács is jár lövészetre, és ott a soron kívüli eltávozás reményében elég jól
is céloz…
A leves merés nagyon bonyolult és összetett
feladat. Nem is mindig sikerülhet. Gyakran előfordul, hogy az áldott jó
kajaosztó a forró leves felét vagy a harmadát a kiskatona kezére önti. Aki már
megedződött, az fél kanálnyi levessel a csajkájában szó nélkül távozik, aki
viszont még nem szokta meg, hogy a kézfejét leforrázzák, az ordítva ejti bele
csajkáját a gulyáságyú torkába, és a sor nem állhat meg, máris a következő
kiskatona üvölt fel a levessel való érintkezéstől…
Az ebéd utáni csendes pihenő helyett hosszú
sorokban áll a leforrázott kezű haderő az egészségügyi szoba előtt. Az a
haderő, amely az ország békéjére, nyugalmára van hivatva vigyázni, most a
katonaorvosra várva áll egyik lábáról a másikra nehezedve. Persze a doktor
elvtárs éppen most nyújtózkodik a tiszti étkezdében egy nagyot, hogy a második
bécsi szelet is beférjen a pocakjába…
Azután ha kedve tartja, az orvosi rendelőben
kipiheni az étkezés fáradalmait, amely a túlzabálás egyenes következménye.
Ilyen előjáték után álmosan, félig lecsukott szemmel minden leforrázott kezű
kiskatonának felírja a szokásos hashajtót, hogy többé senki emberfia ne merje
őt zavarni holmi ügyes‑bajos nyavalyával. A hosszúra nyúlt, félórai csendes
pihenő után folytatódhat a jóllakott kiskatonák kiképzése…
Ilyen táplálkozás ellenére nem csoda, ha a
kis kopasz nem tudja megkülönböztetni a jobb oldalt a baltól, és mindig máshol
keresi, mint ahol kellene… De az őrmester elvtárs is megszokta már, hogy a
kiskatona összekeveri a lábait, amelyek a kellő pillanatban mindig mást
csinálnak, mint amit ő parancsol.
Íme, egy töredék a férfivé válás
hétköznapjaiból.