Kovács néni

Csengetnek. Újra és újra nyomják a csengőt. Ki lehet ez? Nem értem! A kapun elhelyezett táblán világosan kiírtuk a félfogadási időt. Egyébként is, Párizsban mindenki tudja, hogy a hivatalokban déli tizenkét óra és délután három óra között megáll az élet. A csengő türelmetlenül szól. Nem bírom tovább, kimegyek. Megnézem, kinek sürgős ennyire, ki az a türelmetlenkedő, hogy nem hagyja abba. – Bonjour, madame! – Jó napot, kívánok! Hangzik a válasz. – Gondolhattam volna, hogy magyar, azoknak sürgős ennyire minden! – Miért tetszik csengetni? Most nincs félfogadás! – Uram, könyörüljön meg rajtam! Fizesse ki a taxit, különben a sofőr bevisz a rendőrségre! Akkor vettem észre, hogy egy magas, fekete férfi áll a fal mellett és ujjai még mindig türelmetlenül babrálják a csengőt. Ott csettintget a nyelvével sürgetve mindkettőnket. – De kérem, nénikém, mi lenne velünk, ha minden magyar turista taxi számláját a konzulátus fizetné ki? Nem azért vagyunk, hogy bárkinek kölcsönözgessünk! Különben is, kicsoda a néni? – Kovács Ferencné vagyok! – Örvendek, de pénzt nem adhatok, nem tudok vele elszámolni! – Uram, kérem, könyörüljön meg rajtam, ha nem fizetem ki, ez az ember bevisz a rendőrségre és visszakerülök a diliházba! – Mit tetszik mondani?! A néni onnan szökött meg taxival? – Igen, onnan jöttem és nincs hová menjek, de nem vagyok bolond! Majd mindent elmondok, csak a taxi menjen el! Legyen, olyan kedves fizesse ki, csak 120 frank az egész! – Csak? Ez nagyon sok pénz! Nem fizethetem ki, mert mint az előbb is mondtam már, nekem ezt nem számolják el! Saját zsebből pedig! – Nagyon sajnálom, de nem tudok a nénin segíteni! – Megadom! Isten bizony, megadom! A dupláját fizetem vissza! – Nekem nem kell sem a duplája, sem az eredeti összeg! Semmi nem kell! – Nem fizetek! Értse meg a néni, nem tudok segíteni! – Jaj, ne nézzen így rám uram! Úgy nézek ki, mint aki bolond? Kérdezzen bármit, azonnal meglátja, hogy normális vagyok! Ekkor a kollégám bentről kikiabált: – Kihűl az ebéd, gyere már! Mivel látta, hogy nem tudok bemenni, utánam jött. – Ki ez a néni, és mit akar tőled? – Pénz kellene neki taxira, magyar! – Rossz helyre jött, kedves néni! Mi nem vagyunk bank, csak a magyar konzulátus. – Tudom, fiam, de kérem, szánjon meg! A fiam miatt kerültem, ilyen nehéz helyzetbe! Nézzék csak a lábam, és a karom is teli van kék foltokkal! Ezt mind az ápolóknak köszönhetem! Elkaptak szökési kísérletért… Kérem, csak a taxit fizessék ki! – Ránézek a gépkocsivezetőre. Számára ismeretlen nyelven folyik a beszélgetés és látszik, hogy nagyon bizalmatlan. Visszamegyek a táskámért, kiveszem a pénzt és a markába nyomom. Köszönés nélkül sarkon fordult és bevágja magát az autóba. – Jöjjön be néni, üljön le és meséljen! Invitálom beljebb az idős asszonyt. – Te, ha most valóban egy bolondot szabadítottunk magunkra! Suttogva szólt a kollégám. – Ne félj, elintézzük a dolgot! No, Kovács néni, mondja el, legyen szíves mi is történt valójában?! – A fiam már régóta itt él Párizsban. Pár éve megnősült, és egy francia nőt vett feleségül. Leveleztünk. Rábeszélt, hogy adjam el otthon minden vagyonomat, váltsam át valutára és vándoroljak ki hozzá, ide Franciaországba. Boldogan tettem eleget kérésének. Itt azután már nem volt közöttük maradásom. Bolonddá nyilváníttattak, és betettek egy elmegyógyintézetbe. Mivel így gyámság alá kerültem, ezek után minden vagyonommal ők rendelkeztek. – És most mihez tetszik kezdeni? – Van egy ismerős, magyar család, akinél meghúzhatom magam és onnan intézhetem az ügyeimet. Ha én egyszer oda eljutok, akkor már csak idő kérdése az egész! – Hát jó! Maga tudja! Tessék, itt van pár metrójegy, jó szívvel adom! El tetszik igazodni ebben az irdatlan nagyvárosban? – Hogyne, fiam! Nem vagyok én bolond! Elment. Még néhányszor eszünkbe jutott a furcsa magyar néni, azután más, sokkal izgalmasabb események lassan kitörölték őt az emlékezetünkből. Másfél év múlva egy idős, kedves, elegáns hölgy jött be hozzánk a konzulátusra, félfogadási időben. Egy borítékot adott át nekem, majd kedvesen biccentett a fejével, és távozott. Felbontottam a borítékot, 300 frank volt benne és mellette egy cédula: "Merci! Kovács néni." Mire feleszméltem, eltűnt a lengőajtó mögött az utca forgatagában. GÁBOR ÁRON RÉZÁGYÚJA… - Jó neked, apu, mindig van kedved énekelni! Te olyan vidám ember vagy. - Igen, előfordul, hogy rossz a kedvem, akkor is énekelek. - Ezt még nem vettem észre. - Tudod, kislányom, én nagyon szeretek énekelni, szeretem a vidám, jó hangulatot. - Akkor miért nem lettél énekes? - Azért, mert van egy kis baj. - Micsoda? - Csupán az, hogy egy énekesnek jó hallásának kell lennie. - Miért? Neked nincs? - Eltaláltad. Nekem nincs. - Miért nincs? - Mert így születtem. - Ezért nem lettél énekes? - Ezért. - Azt hittem, aki nagyon szeret énekelni, és erős hangja van, az énekes lehet! - Gyerekkoromban én is azt hittem…Ha akarod, mesélek erről. - Mesélj! Úgy szeretném hallani! Elemista koromban igen sokat énekeltem, csak akkor még nem tudtam, hogy ez kevés ahhoz, hogy más is élvezhesse a zene iránti vonzalmamat. Az iskolában volt egy énekkar, ahova eleinte én is eljártam. A tanítónőnk nagyon kedves volt, és azzal jutalmazta kitartó énekszeretetemet, hogy mindig jó jegyet adott. Igaz, hogy az énekórákon nem sokszor engedett szerepelni, de én ezt akkor nem érzékeltem kellőképpen. A következő évben Szabó László tanár úr került a tanító néni helyére, aki azzal kezdte, hogy minden gyereket meghallgatott, és közben gondosan jegyzetelt. Amikor rám került a sor, nagyon örültem, hogy most végre megmutathatom milyen erős, jó hangom van… - Mit énekeltél? Emlékszel még? - Persze, hogy emlékszem! Ezt nem lehet elfelejteni! A csitári hegyek alatt - kezdtem jó hangosan énekelni, de a tanár úr az első strófa után egy ideges mozdulattal leállított. Az osztályban kitört a nevetés. Én azt hittem, hogy azért nevetnek, mert valamit kifelejtettem a szövegből… A tanár úr csak annyit mondott, kezdjem újra, de halkabban, majd ő megadja a kezdőhangot. Legyen, ha ő úgy kívánja! Magamban pedig úgy okoskodtam, hogy teljesen fölösleges megadni a hangot, amikor az nekem is van, és a hangomat megeresztve újra kezdtem: A csitári hegyek alatt… Most már harsogott az osztály a nevetéstől… - Ne bohóckodj, édes fiam, mert kizavarlak az osztályból! Kezdd újra! - és én újból elkezdtem… - Na, ebből elég! Ilyen jó jeggyel, karénekes létedre szemtelenkedsz velem! Mars, kifelé az osztályból! Hogy mi baja volt velem, el sem tudom képzelni! A következő énekórán, - amikor együtt énekeltünk, - kiszúrt engem, hogy fals hangommal rontom az összhangot. Egyszerűen kiküldött az osztályból. Nagyon szomorú lettem, és bosszantott, hogy amikor én úgy szeretek énekelni, mégsem tehetem. Az énekórák jöttek, én pedig mentem ki a folyosóra… Közeledett a karácsony. Iskolánk is részt vett a környékünkön rendezett ünnepségen és vásáron. Kórusunk egy nagyon szép programmal készült rá. Egyre jobban bántott, hogy én nem szerepelhetek az osztálytársaimmal a színpadon. Aztán gondoltam egy merészet, amit tett is követett… Az ünnepség első számát iskolánk kórusa adta elő. Én is ott sündörögtem a kórus tagjai körül, vigyázva, hogy Szabó tanár úr észre ne vegyen…A függöny mögött felsorakoztak a fiúk. A karnagy, - Szabó tanár úr - a függöny elé lépett, és ahogy ez illik, bekonferálta a műsorszámokat. Ezt a pillanatot használtam ki, és amikor szétnyílt a függöny, én máris ott álltam az első sor közepén, szemben a karnagy úrral. Ahogy megfordult, hogy megadja a hangot, még a lélegzete is elállt, nem csak a lendülete, ahogy meglátott. Integetett nekem, hol a kezével, hol a szájával jelezve, hogy hallgassak, de én elkezdtem énekelni a többiekkel, mert mindenáron be akartam bizonyítani, hogy én is tudok énekelni. Tanárom feje egyre vörösebb lett, én pedig egyre jobban kiengedtem a hangom, csak úgy szárnyalt a többieké felett. A szám végén a közönség felé fordult, és meghajolva köszönte meg a derűs tapsot. Én ezalatt elillantam a színpadról… - És azután mi történt? - Csak annyi, hogy nagyívben kerültem a vele való találkozást. Év végén csak azért nem buktam meg énekből, mert ebből a tantárgyból nincs bukás. - Igaz, az átlagomat jól lerontotta… - Mesélj még, apu, mi történt azután? - Éneklési kedvem még azután sem apadt el. Ahol, és amikor lehetett, mindig énekeltem. Persze, idővel beláttam, hogy sajnos, nincs hallásom. A seregben sokat kellett énekelni. Gyakorlatra jövet-menet, de még ebédelni is mindig énekszóra mentünk. Egy alkalommal, amikor holt fáradtan jöttünk vissza a gyakorlótérről, nótát parancsolt a szakaszvezetőnk. Senki nem énekelt, hiszen alig tudtunk a nehéz felszerelésünkkel menni, ráadásul nyakig sárosak voltunk, úgy vonszoltuk magunkat. - Nótát! - hangzott a parancs. Néma csend… - Hiába adom ki a parancsot, azért sem akarnak énekelni? Akkor laposkúszás az egész szakasznak! - hangzott az újabb parancs. Egy ideig kúsztunk, aztán elhangzott a vezényszó: - Föl! Szakasz indulj! Nótát! Néma csend. - Úgy, kevés volt a lapos-kúszás? Akkor repülő jobbról! Lapos-kúszás! Majd én megmutatom, hogy ha én egyszer azt mondom, hogy nótát, akkor nótázni kell! Kúsztunk megint egy jó darabig, aztán újból elhangzottak az előbbi vezényszavak. Ezekre ismét csak néma csend volt a válasz… Eldöntöttem magamban, hogy nekem mára elegem volt csúszni-mászni a sárban, torkom szakadtából elkezdtem, hogy: - Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva… - Nóta állj! - hangzott a parancs. Kitört a röhögés, mindenki engem nézett. - Nótát, de most mindenki énekeljen, ne csak a sor vége ordítson! Nótát, ha mondom, különben megemlegetik a magyarok Istenét! Rajtam kívül senki nem énekelt… - Nóta állj! Maga miért üvöltöz ilyen artikulátlan hangon, és miért csak egyedül? - Jelentem, tisztelettel, mert nincs kedvem a laposkúszáshoz! - Akkor ne üvöltsön, hanem énekeljen! - Tisztelettel jelentem, én csak így tudok énekelni! - Akkor hallgasson! - Jelentem, azt a parancsot kaptuk az imént, hogy énekeljünk! - Fogja be a száját, különben becsukatom a fogdába! - Az is baj, ha énekelek, az is, ha nem! - dünnyögtem, félhangosan, csak úgy az orrom alatt. - Ki tud ezen a szakaszvezetőn eligazodni? Közben beértünk a laktanyába. Az "oszolj!" vezényszó elhangzása után a fiúk nevetgélve vettek körül. - Rendes srác vagy, neked köszönhetjük, hogy megúsztuk a további laposkúszást, meg a nótázást is! - mondta az egyik-, de azt azért áruld el, tényleg ilyen rossz hangod van, vagy direkt csináltad a balhét?! Erre már nem válaszoltam… - Te, apu! A hallásomat úgy látszik tőled örököltem, mert azt mondják az osztályban, hogy botfülű vagyok… SZNOBOK Egy rangos párizsi kulturális intézményben, idősebb szobrász művei bemutatására készült. A kiállítás eléggé ígéretesnek látszott, mivel nem kisplasztikáról árulkodott a díszes meghívó. A művészeti vezető kétszáz meghívót küldött szét. A program alsó részén feltűnő elhelyezésben közölte, hogy a megnyitót koktél követi, ami vonzóbbá teszi az ünnepélyes megnyitót. Az intézmény műszaki gárdája felkészülve várta a beérkező szobrokat. Számos kíváncsi érdeklődő beérte azzal a válasszal is, hogy jöjjön el, nagyon szép kiállítás lesz, érdemes megnézni! Elérkezett a megnyitó napja. Máskor már két-három nappal a megnyitás előtt megérkezett a kiállítási anyag… Most semmi. Már aggódni kezdtek a munkatársak, mert tudták, hogy ebből kapkodás lesz a végén. Így telt el a délelőtt, várakozásban… Ebéd után egy kis furgon kanyarodott a főbejárat elé. Vezetője fürkésző tekintettel nézte a hatalmas bejárati kaput, majd a nagy kiállító csarnokot. - Jó helyen járok? Itt lesz a kiállítás? - Igen! Mi várjuk a kamiont az anyaggal! - Hát, akkor jöjjenek, hordjuk be, rögtön kész az egész! Egy kicsit mindenkit meglepett, hogy fér el ezen a kocsin az összes anyag? "Biztos több fordulóval hozzák!" - találgattuk. A meglepetés csak akkor volt teljes, amikor kinyílt a kocsi ajtaja. Néhány vasdarab feküdt benne, egy-egy vasdarab kíséretében. - Na, hordjuk be, mindjárt készen leszünk vele! - mondta a furgon vezetője. A három pajszer alakú vasat ebbe a talpfába kell bedugni, így ni! Már kész is az egyik szobor! - mutatta. - Hová tegyük? - Valahova oldalra! Kár, mert így kissé üresnek látszik a terem! Rakjuk össze a másik két szobrot is! Tegyük keresztbe azt a két egymásba kapcsolódó gerendát! Így ni! Most ezt a kétszer megtekert betonvasat állítsuk a lyukba, - középre-, és máris kész a szobor! A harmadik, kör alakúra szabott fába pedig a két szögletesre hajlított vasat helyezzük! Ezzel kész is a kiállítás! Majd a művész úr a kiállítás megnyitása előtt rátűzi az alkotásokra a címeket, és elrendezi őket! Kérem, itt írják alá, hogy átvették! Köszönöm! Viszontlátásra! - mondta, és elment. - Ez nem lehet igaz! Azonnal szólni kell az igazgató úrnak, találjon ki valamit, mert ezt a semmit bemutatni tiszta leégés! - erősködtem én. Ám az igazgatót nem találtuk, vidéken volt. Csak a megnyitásra érkezett vissza. - Most mi lesz? Mit tudunk csinálni?! - Semmit! Ezt kell kiállítani! Majd a művész megmagyarázza mi is ez-, szólt közbe a művészeti titkár. - Hát akkor a posztamensekre sincs szükség! A szobornak nevezett vasakat pedig egy kicsit széthúzva a terem közepén hagyjuk! Tegyünk egy dobogót a képzeletbeli középvonalra, a szobrok mögé két-három méterre, így ez is elég sok helyet foglal el! Oldalra majd két hosszúkás asztal kerül, erre tesszük a harapni valót, és velük egy síkba két kerek italos asztalt állítunk! Így ni! Így már nem is olyan üres a terem! A három förmedvény pedig középen, jól látható helyen díszeleghet!… Kiállítás ilyen gyorsan még nem készült el. A művészeti titkártól megtudtuk, hogy a nagykövet úr nyitja meg a kiállítást. Mivel ő egy halk szavú ember, ezért egy mikrofont helyeztünk a dobogó közepére. A megnyitó előtt tíz perccel megérkezett a művész úr. Arcáról a legnagyobb megelégedés sugárzott, ahogy tekintete körbejárt a termen. - Ja, a feliratok!… igen, igen, mindjárt mondom! A három magasba mutató vas a baloldalon, az a GONDOLATOK című alkotásom. Ez a megtekert forma a VIOLINKULCS címet kapja. Harmadik művem az, az… ja, igen, az ÉPÜLETEK nevet viseli. Kérem, írják ezeket fel egy papírlapra, és helyezzék el azokat az alkotásaim mellett! Egy negyedóra késéssel ugyan, de megtelt a terem. Voltak egypáran, akik elegánsan felöltöztek, így kívánták kifejezni tiszteletüket a művésznek, és műveinek. A nagykövet az igazgatóval beszélgetett. Látszott, nagyon aggódnak a várható botrány miatt. Bizony nem tenne az jót a magyar kultúrának!…Időnként a jegyzeteibe nézett, majd nem tudni miért, de mérgesen a zsebébe gyömöszölte azokat… - Dezsőkém, - könyörgött az igazgató -, mondj valami szépet, mentsd meg a tekintélyünket! - Hát jó, megpróbálom! Ezzel fellépett a dobogóra, és rögtönözni kezdte a beszédét. A terem elcsendesedett… Nem túlzottan figyeltem az ünnepi szónoklatra, de arra már felkaptam a fejemet, amikor a következőket hallottam: - Ezeket a csodálatos remekműveket, amelyekkel megajándékozott minket a művész, minden nap meg lehet tekinteni itt, a magyar kultúra fellegvárában. Még egyszer tiszta szívből gratulálok, mert ez a mai modern magyar művészet igazi útja! Csak így tovább, hogy minél több remekmű kerüljön ki az itt kiállító, és általunk ünnepelt művész kezei közül! Kérem önöket, tekintsék meg, és gratuláljanak a modern irányzat tolmácsolójának, akinek alkotásaiban most örömünket leljük! Tisztelt hölgyeim és uraim! Itt, önök előtt rázom meg a nagy művész kezét, aki idős kora ellenére, fiatalos lendületet vitt műveibe, ezzel is bebizonyította, hogy lépést tud tartani a fiatalokkal, és a mai modern irányzatokkal. Most pedig fogjuk poharainkat, és gratulációnk mellett ürítsük a nagy művész egészségére! Éljen a művészet! Éljen! Éljen!… Kitörő lelkes taps közepette a vendégek körülvették a művészt, gratuláltak, és elmondták mennyire tetszik nekik az új irányzat…. Nem sokkal később a nagykövet - egyéb elfoglaltságára hivatkozva-, eltávozott. A vendégek megrohamozták az ételeket és az italokat. A művész úr magára maradt. Ő nem tolakodott az asztalok körül, de vele már nem foglalkozott senki… Két hét elteltével belelapoztam a díszes kötésű vendégkönyvbe, és a következőket olvastam: "Gratulálok!… de nem tudom mihez!" (Olvashatatlan aláírás.) " Inkább építkezéshez használná a vasat! (B.T.) " Érdekes! (Guy) " Szép, csak kár, hogy nem értem! (Maurice) A kiállításnak nem volt sok látogatója, csak aki véletlenül más ügyben arra járt az nézte meg, mik lehetnek ezek a vasdarabok a terem közepén. Pár hét múlva újabb kiállításra készültünk. Az agyondicsért remekművek pincébe kerültek. Többször kértük a művészt, vigye el a szobrait, mert már a rozsda félig megette azokat a nedves tárolóban…. Több hét elteltével a művész levélben közölte, hogy műveit intézetünknek adományozza. Hivatalból megköszöntük, de a rozsda tovább munkálkodott. Hol ide, hol oda tettük, de mindenütt útban voltak… Három évig a pincében őriztük, végül - helyszűke miatt -, a napozó teraszra kerültek az alkotások… Azóta ott pihennek. A talpfák elrepedeztek, a remekműveket az enyészet eszi… Hát így becsüljük meg a modern művészetet?! MAGYARÁZAT NÉLKÜL Ferenc letörölte a szeméből lassan legördülő könnycseppeket, mély lélegzetet vett, majd boldogan felkiáltott: - Hát ez a nap is eljött! Kocsiját a repülőtér parkolójában hagyva határozott léptekkel szaladt fel a lépcsőn, mint aki fél, hogy lekési a gépet. Pedig ő csak várt, nem utazott… Kutató szemei hiába lesték az utaskijáratot, várva, hogy valami csoda folytán előbb érkezik meg a felesége és a gyermeke. Leült egy árván maradt székre, de idegessége itt sem hagyta nyugton. Felpattant, újból a kijelző táblához sietett. - A budapesti gép 15.30-kor érkezik, és még csak 14.30 van, - állapította meg bosszúsan. Újra elővette a táviratot, arra gondolt, talán tévedett. Könnyes szemekkel újra, és újra elolvasta: "23-án, 15.30-kor érkezünk: kisfiad és feleséged." - Addig iszom egy kávét, - mondta csak úgy magának-, addig is telik az idő. A repülőtér kávézójában úgy érezte, mindenki az ő sötétkék öltönyét nézi, amit valamikor, nagyon régen a Vörösmarty Gimnáziumban, az érettségi bálon viselt, majd csak az esküvőjén viselte újból. Azóta is gondosan óvta, vigyázott rá… Színes, vidámnak tűnő nyakkendőjét igazgatta hol jobbra, hol balra, aztán elhagyta a kávézót. Megállt a hatalmas üvegtábla előtt, amely az érkezőket elválasztja a várakozóktól. Verejtékes homlokát az üvegtáblának nyomta, és ez a hideg érzés nagyon jólesett, de az előtolakodó emlékek özönétől ez sem mentette meg… 1961-ben, igen, éppen tizenhárom évvel ezelőtt kezdődött az ő kálváriája, amikor fiatal házasemberként, - talán lelkiismereti, talán becsületbeli okokból- nyugaton maradt. Egy budapesti nagyüzem technikusaként dolgozott, ahol főnökei, és munkatársai is elismerték, hogy kiváló szakember, megbízható, pontos, jó munkaerő. Hamarosan az üzemrész KISZ-titkárává választották. Politikával nagyon keveset foglalkozott, - főleg a munkája érdekelte -, ennek ellenére az alapszerv azt akarta, hogy ő legyen a vezetőjük. Nem illet volna visszautasítani ezt a megtisztelő feladatot, így rábólintott, s ez a fejbólintás később élete meghatározója lett. A társadalmi munka nagyon sok elfoglaltságot jelentett. Volt olyan nap, amikor több esetben is behívatták a pártirodára, s neki végig kellett hallgatni a titkár bosszús kifakadásait: - X elvtárs már megint lemaradt a tervteljesítésben, még a norma 90%-át sem teljesítette, valamit kéne vele csinálni, Feri. Te értesz a nyelvén, beszélj vele, rád talán hallgat… Csak az Isten a tudója, hány esetben védte meg az embereket, magyarázta el a titkárnak, és az ott megjelent gazdasági vezetőknek: - Ez az ember az, aki soha nem gyártott selejtet, akinek a MEÓ még soha nem adta vissza javításra a munkáját, lelkiismeretes, pontos munkát végez… Azokkal kellene elbeszélgetni, akik ugyan nagy teljesítményt értek el, de nem egy esetben visszadobták a munkájukat, mivel azok minőségileg kifogásolhatók voltak…. - Nem ez a döntő! - válaszolták számtalanszor a pártirodán -, hanem a tervteljesítés!… Ilyen, és ezekhez hasonló problémák miatt sok-sok álmatlan éjszakája volt. Szervezte a társadalmi munkát, naponta a reggeli munkakezdések előtti "Népszabadság félórákat", a közös színházi és múzeumi programokat, s emellett vigyáznia kellett arra is, hogy jó példával járjon elöl a termelésben. Esténként fáradtan tért haza. Felesége állandóan korholta, hogy túlhajtja magát, keveset pihen, még vasárnap is a tervteljesítésekkel kapcsolatos grafikonokat rajzolta…. Nagyon szerette a feleségét. Szerelmük diákszerelemként indult, és házasság lett belőle… Nem csoda, hogy ő is sok-sok társával együtt vallotta: a diákszerelmek nagyon igazak, nagyon mélyek…. Az egyre emelkedő normák és tervszámok, és a személyét sem kímélő intrikák sokasodni kezdtek a feje felett. Egyik nap behívatták a pártirodára. A vállalati párttitkár hellyel kínálta, és azonnal a lényegre tért: - Ferikém, vezetőségünk úgy döntött, hogy téged bízunk meg a közeljövőben induló, egyes nyugati országokat is érintő, - vállalatunknál szervezett - jutalom-kirándulás vezetésével. Nagy felelősséget kíván ez tőled, de ugyanakkor nagy megbecsülést is jelent számodra. Komolyan kell venned, hiszen kiváló dolgozókkal, sztahanovistákkal, igazi elvtársakkal fogsz utazni. Az lesz a feladatod, úgy vigyázz az emberekre, hogy senki ne maradjon le az autóbuszról hazafelé. Természetesen ott lesz az utazócsoport tagjai között egy-két ÁVH- s emberünk is, az ő segítségükre számíthatsz majd. A te dolgod lesz figyelni az embereket, és ha esetleg azt hallod, hogy valaki le akar lépni, vagy észreveszed, hogy külföldivel találkozik, azt azonnal jelentsd az elvtársaknak. - Nekem nincs is útlevelem! - próbált Feri kitérni a "megtisztelő" feladat elől. - Ugyan már! Mi mindent elintézünk! Költségeidet a párt fizeti, de ez csak rád tartozik, senki másra! Azt hiszem, megértettük egymást! Na menj, mutasd meg a többieknek, hogy itt van KISZ-élet, dolgozik a KISZ titkár! Apropó, ne feledd, ez a kis segítség hazafias kötelességed! Ferenc nem tudott szóhoz jutni, csak bólogatott. A párttitkár kezet nyújtott és jó utat kívánt. A lépcsőházban meg kellett állnia, szédülés, hányinger kerülgette. Nagyot sóhajtott, a jó Istentől ennyit kérdezett: - Mit vétettem ellened, Uram, hogy nekem besúgói feladatot adtak? Kérdésére az égiektől nem kapott választ. Azon a napon már semmit nem tudott dolgozni. Nagyon várta, hogy feleségének elmondja a történteket… Eszter, a felesége, meghallgatta, és csak ennyit mondott: - Feri, te nem vagy alkalmas ilyen aljas munkára! Nem tudott elaludni, az éjszakát álom nélkül töltötte… - Még, hogy én vigyázzak másokra, sőt, mi több, beáruljak embereket, ha megtudok valamit! Nem, ez képtelenség! De ha nem vállalom, akkor kirúgnak a munkahelyemről, sőt a nép ellenségévé válok! A párt meg kiüldöz a világból!… Istenem, mitévő legyek? - merült fel benne minduntalan a kérdés. Másnap az üzemben az emberek észrevették Feri álmos ábrázatán, szomorú hangulatán, hogy valami nincs rendben körülötte. Kollégái még viccelődtek is vele: - Mi van, Feri? Nem aludt otthon az asszony, ezért lóg az orrod? Egy-egy kényszerű mosolyt megengedve, egy-egy kézlegyintés kíséretében igyekezett túltenni magát az őt heccelők illetlen élcein…. Nem mondták meg előre, hogy név szerint kikkel utazik, így csak találgatásokba bocsátkozhatott…. Az utazás témája, valamint az útvonal is tabu volt előtte. Felesége ekkor már terhes volt, de ezt nem árulta el Ferencnek, férje majdani hazatérésének örömére tartogatta ezt a "meglepetést". Eljött az utazás napja. Mindenki jókedvű volt, egyedül Feri állt falfehéren a felesége mellett… Hogy társai ne vegyék észre mennyire megilletődött, sietve köszönt el tőle, de Eszter búcsúzóul még a fülébe súgta: - Nagyon szeretlek! Vigyázz magadra, Ferikém! Siess haza, itthon egy nagy meglepetéssel várlak! Az autóbuszon Ferinek többször eszébe jutottak felesége szavai: "egy nagy meglepetéssel várlak!", és órákon át azon tűnődött, vajon mi lehet az a nagy meglepetés, amelyet csak hazaérkezése után tudhat meg. Sok minden megfordult a fejében, csak az nem, hogy Eszter terhes… Az autóbusz utasai között felfedezte két régi jó barátját, - Pétert és Lajost -, akikkel együtt végezte a technikumot. Jó barátok voltak…. Annak idején, - boldogult legénykorukban -, együtt jártak szórakozni. Az üzemben éveken át egy brigádban dolgoztak, legtöbbször velük beszélgetett… Feri most járt életében először nyugaton, nagy érdeklődéssel nézte a kirakatokat, a hatalmas árubőséget, amelyet eddig elképzelni sem tudott. A csillogó kirakatok fényében egészen megfeledkezett eredeti megbízatásáról, csak akkor döbben rá, hogy tulajdonképpen miért is van itt, mikor a kirakat előtt az egyik szaki megállt mellette, és odasúgta: - Feri, járj nyitott szemmel, és a füledet is tartsd nyitva! Jó lenne, ha a barátaid mellett a többi kolléga körül is nyüzsögnél! - Hát ő az a bizonyos ÁVH- s? - töprengett félhangosan magában -, ezt az embert látásból már ismerem, régóta az üzemben dolgozik. Tehát engem is figyelnek?! Bennem sem bíznak meg?! Úgy látszik, én is gyanús vagyok!… A meglepetéstől sokáig nem tudott napirendre térni a történtek felett. Kétségbeesés kezdte marcangolni az idegeit, a gyomra görcsbe rándult… A kirándulás utolsó előtti délutánján a Schönbrunni kastélyt látogatta meg a csoport. Ferencet lenyűgözte a kastély szépsége, gazdagsága. A hintókiállítást tekintették meg, amikor - régi barátaival -, Péterrel és Lajossal, találkozott Mária Terézia batárjánál. Éppen a hintót nézte, csodálta elmerülten, amikor Péter csendesen, szinte suttogva megszólalt: - Most kell lelépni, fiúk! Itt nem talál meg senki minket! Gyertek! Holnap már indul vissza az autóbusz, de nélkülünk! Feri, velünk tartasz? Tudjuk, hogy te sem akarsz visszamenni a kommunizusba, jó lesz nekünk itt nyugaton, majd meglátjátok! Tegnap voltam Schwarch Jakab üzletében, azt mondta, ha itt maradunk, szerez nekünk munkát. Nincs norma, kényelmesen dolgozhatunk, az sem elhanyagolható szempont, hogy nem lennénk túl messze az otthonunktól! Ha nagyon akarnak, meglátogatnak minket! El sem tudjátok képzelni, mennyivel jobb lesz az életünk itt kinn! Láttátok, micsoda filmek vannak? Én már az első nap moziban voltam. Azt látnotok kellett volna! Képzeljétek el, asztalnál ül a néző, az üvegasztallap alulról van megvilágítva, és azon van egy nyomógomb. Ha megnyomod, odajön a pincér, és azt rendelhetsz, amit csak akarsz. De ez még semmi! A film volt csak az igazi! Olyan kebleket láttam, hogy azonnal férfinek éreztem magamat. Ha itt dolgoznánk, minden héten elmehetnénk a moziba. Na, mit szóltok hozzá? Én azt mondom, maradjunk le az autóbuszról! Soha vissza nem térő alkalom! Lajost nem kellett bíztatni, ő benne volt a dologban… - Feri, te mit szólsz hozzá? Feri nem szólt semmit. Veríték ült a homlokára. Nagy sokára csak annyit tudott kinyögni: - Én nős vagyok! Az én helyzetem egészen más! - Na és! - jött azonnal a válasz -, majd kijön utánad a feleséged is! Te dolgozol, addigra már lesz lakásod is, és nem lesz normagondod! Ilyen alkalmad nem lesz mostanában! Ezt bűn lenne elszalasztani! - Mitévő legyek?! - gondolkodott félhangosan Ferenc -. Ha beárulom őket, biztosan nem lesz maradásom az üzemben, és különben is szemét ember lennék egy életen át a barátaim szemében. Ha nem szólok, akkor meg otthon vonnak felelősségre. Senki nem fogja elhinni, hogy nem tudtam a tervükről. Megpróbálom lebeszélni erről őket, talán sikerül. Amikor mindezt eldöntötte önmagában, a barátai felé fordult: - Fiúk, figyeljetek ide! Én azt mondom, ne csináljatok ostobaságot, gyertek haza, otthon várnak titeket! - Nézd, Feri, - válaszolta mindenre elszántan Lajos -, ha nem jössz, akkor hazamész, mi ketten Bécsben maradunk! Különben én már otthon is pedzegettem, hogy jó lenne kint maradni, és apámék nem szóltak rá semmit… Ők is tudják: itt jobb sors vár rám, mint otthon. - Ti tudjátok, fiúk! - csak ennyit tudott válaszolni. Feri másnap, hátizsákkal a jobb vállán, az autóbusz parkolóhoz közel, egy kapualjban helyezkedett el. Innen nézte végig, ahogy társai felszálltak az autóbuszra. Péter és Lajos nem volt közöttük, rajtuk kívül még ketten hiányoztak…Csak állt mereven… most… még nem késő… most kellene odaszaladni talán, és bocsánatot kérni a késésért...  Lábai nem mozdultak, a szíve egyre hevesebben dobogott. Ment volna ő, de nem tudott. Kiabálni kellene, de már úgysem hallanák meg, - nyugtatgatta magát….  A sofőr még egyszer körülnézett, majd felszállt az autóbuszra, és kis idő múlva becsukódott az ajtó… - Még mindig nem késő odafutni! - szaladt ki a száján  -, de mit szólnának a többiek?! Lemaradtam! Te jó Isten, mit csináltam?! Hiába vár az én drága kis Eszterkém?! Azonnal írnom kell neki, hogy jöjjön ki utánam, amilyen gyorsan csak tud! Bocsánatot kell kérni tőle!… Arcát újra elöntötte a veríték. Egy pillanatra magához tért, órájára nézett, és még erősebben nyomta homlokát az üvegtáblához… Eszter, - amikor megkapta férje kusza sorait -, sírógörcsöt kapott. Napokig nem tudta Feriről elhinni, hogy itthagyta őt, aki terhes… Most mit tegyen? Ha a szüleire hallgat, nem szüli meg ezt a gyereket. De mit szólna Feri, ha ez kitudódna?… Amikor Eszter munkahelyén is ismertté vált, hogy a férje disszidált, "nem megbízható" jelszóval azonnal elbocsátották. Mivel a lakbért nem tudta kifizetni, kénytelen volt visszaköltözni a szüleihez. Hetek, hónapok múltak, munkát nem kapott. Közben jöttek-mentek a levelek. Ferinek nagyon hiányzott Eszter. Amikor felesége egyik leveléből megtudta, hogy az a meglepetés, ami otthon várta nem más, mint gyermekük érkezése, legszívesebben azonnal hazament volna, de minden hiába, most már nem volt visszaút. Útlevelét bevonták, és egy lágerben tengette napjait. Eszter egyre reményt vesztettebben járta a munkaközvetítőket, nézte, figyelte az álláshirdetéseket, számára sehol nem volt munka…. A közvetítőirodában egy szimpatikus hölgy azt súgta Eszternek: - Váljon el, akkor talán tudok segíteni! Addig sajnos!… Eszter dühösen ránézett a hölgyre, és szó nélkül otthagyta… Az évek múltak, a szülők csekély nyugdíjából nehezen jöttek ki. Munkát nem kapott. Útlevélkérelemmel hiába fordult a Belügyminisztérium illetékes osztályához, minduntalan elutasították… Elkeseredésében megindította a válópert. Ferinek megígérte, csak papíron válik el tőle, őt tekinti továbbra is a fia édesapjának, és ha úgy fordul a sorsuk, hogy még egyszer együtt élhetnek, ismét szentesítik a házasságukat. "Bocsásd meg ezt a lépésemet, de muszáj volt ezt tennem!" - írta Ferinek egyik végtelenül hosszúra sikeredett levelében. Azóta elszaladt tizenhárom év… - Jaj, Istenem! - sóhajtott fel Ferenc -, pillanatokon belül meglátom a fiamat és Esztert! Soha nem hagyjuk el egymást! Van lakásom, jól menő könyvelői állásom, kocsim, és hamarosan lesz családom is újra! Közben landolt a várva-várt repülőgép. Már az első utasok is megjelentek a kijárati folyosón. Szíve a torkában dobogott. Vajon mennyit változott Eszter? A fényképek mindig csalnak! Elővette a feleségétől érkezett fényképet. Felpillantott, hol a képet nézte, hol az érkező utasokat figyelte. Ők azok! - villant tudatába a felismerés -. Egy fiúcska, hátán egy kis hátizsákkal… Ő is így ment el, egy zsákkal a hátán… Elsírta magát…. A kijáratban ott állt Eszter és az ő tizenhárom éves nagyfia. De vajon, - hasított agyába a nagy kérdés -, apámnak fog-e szólítani a fiam? Álltak mereven, némán, szó nélkül nézték egymást. Hosszú percek teltek el, Eszterből feltört a zokogás. Ferenc egy hirtelen mozdulattal felemelte a fiát, szorosan magához ölelte, mintha csak az elmúlt tizenhárom év szeretetét akarná a perc tört része alatt pótolni. Eszter mozdulatlanul nézte végig a már oly sokszor megálmodott nagy találkozást. Erre a jelenetre készült évek óta. Azután hozzájuk lépett, és végre egymásra találva fonódott össze a három ember…. Sokan megálltak a megható jelenet láttán, de ha még azt is tudták volna, hogy tizenhárom év türelmes, szerelmes várakozása teljesedett be előttük, talán még jobban megcsodálták volna őket. Eszter és Ferenc egy csendes, Párizs-környéki polgármesteri hivatal dísztermében újra örök hűséget esküdtek egymásnak. A család együtt maradt…. KOMPLIKÁLTAN EGYSZERŰ Egy meleg, nyári reggelen, hosszú, álmatlan éjszaka után, komoly elhatározással ébredtem. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy ezeket a fránya lúdtalpbetéteimet kicseréltessem. Miért kellene továbbra is sántikálva, fájós lábakkal járkálnom, amikor a csere nem jelenthet gondot… Elhatározásomat gyorsan tett követte. Még aznap felkerestem az ortopéd segédeszközöket gyártó céget, ahol előadtam panaszomat. Kevés várakozás után közölték velem, hogy megcsinálják privát 1400 forintért, de ha jobb minőséget akarok, akkor elkészítik acélból is 2500-ért, de az garantáltan tartós lesz…. Vacilláltam, ugyanis én negyven évig fizettem az SZTK-t, miért kell nekem mégis privát betét? Azonnal észrevették rajtam, hogy elbizonytalankodtam, mert a - máskülönben szimpatikusnak látszó - fiatalember egy röpke kis szünet után megjegyezte: - Csekély térítés ellenében megcsinálhatjuk SZTK-ra is, csak ahhoz a kerületi ortopédiáról hoznia kell a szükséges igazolást, amire a betét elkészíthető. Jó, - gondoltam-, ezen ne múljon, még úgyis csak kora délelőtt van, délutánra biztosan meglesz a vadonatúj betétem. Egyenesen Kispestre utaztam, a kerületi ortopédiára. Hosszasan ücsörögtem a megfelelő feliratú ajtó előtt. Türelmem határtalan, mégis egy idő után gyanússá vált a dolog, mivel semmiféle mozgást nem láttam se be, se ki. Megszólítottam egy éppen arra tébláboló fehérköpenyes nővérkét: - Hölgyem, azért mert ilyen kevés a beteg, még elkezdhetnék a rendelést! Vagy tévedek? Különben is ki van írva, hogy 8-tól 12 óráig fogadnak betegeket. - Mindjárt utána nézek! Látom, már régóta itt ül a bácsi. Csak úgy lebácsizott. Egye fene, ha már ilyen öregnek nézek ki! Kis idő múlva visszasétált egy hosszú cigaretta kíséretében. Rögtön láttam, hogy kezdő cigis, bár úgy csinálta, mint akinek nagyon jól esik, de színváltós arca mindent elárult… Rekedtes, mély hangot utánozva közölte velem: - Sajnos, most páros hét van, bácsikám! - Miért érdekel ez engem? - vágtam rá, magyarázatát meg sem várva.. - Esetleg azért, mert ez azt jelenti, hogy ma nincs rendelés! - és újra belekezdett, a páros hetekkel kapcsolatos mondókájába. - Na ezt nem értem, ez nekem magas! - Nembaj! Egy jó kávé kíséretében szívesen elmondom még egyszer! Látom, a bácsinak sem ártana, javaslom, menjünk a büfébe, ott majd folytatom! - Igaza van, kisasszony! Tényleg jó lenne egy kávé, s mi tagadás, valóban szeretném megtudni, hogyan juthatok egy új lúdtalpbetéthez! Ő rendelt magának egy jó erős feketét egy doboz cigarettával, nekem csak egy gyengét, mondván: még sok megpróbáltatás vár rám, kár lenne a szívemet fölöslegesen izgatni… aztán elkezdte magyarázni, hogy tulajdonképpen mit is jelent a páros hét. Nem tudtam figyelni sem rendesen, mert a huzatos büfében a fehér selyem köpenyecske mintha csak el akarta volna terelni a figyelmemet, időnként meg-meglebbent, és gondolataim már nem az új betét körül kalandoztak…. A fizetést természetesen rám hagyta, mondván, hogy neki még sok a dolga, siet a szemészetre…. Miközben kiegyenlítettem a számlán lévő összeget, arra gondoltam, szemüveget is kellene cseréltetnem… Pár nap múlva újból felkerestem a kerületi szakrendelőt, de most óvatosságból direkt nem mentem korán. A folyosón elhelyezett székek már mind foglaltak voltak. Az "ORTOPÉDIA" feliratú ajtó előtt már sok ember álldogált. Én is beálltam a várakozók sorába. Egy idő után feltűnt, hogy szám szerint szólítják a betegeket. Mindegy! - gondoltam -, nekem csak egy papír kell! Az első adandó alkalommal igyekeztem ezt a nővérke tudomására hozni. Ő röviden közölte velem: - Szám nélkül nem megy! A földszinten kérjen számot! Rendben van, - gondoltam -, itt is rendnek kell lenni! Leballagtam sorszámért, s közben az órámra esett a tekintetem…. - Te, jó Isten! - szaladt ki a számon -, közeledik az ebédidő, lehet, hogy ebéd előtt már nem kerülök sorra?!… Hála Istennek, most az egyszer nagyot tévedtem! Egymás után, szinte futószalagszerűen, mentek be, és jöttek ki a betegek…. Még az ebédidő megkezdése előtt rám került a sor. Derűs arccal vettem tudomásul, hogy végre én következem. Ettől olyan jó kedvem támadt, hogy minden eddigi bosszúságomat elfeledtem…. Sajnos, az örömöm hamar átalakult mérges bosszúsággá, ugyanis az a drága, jó doktor bácsi kérte tőlem a körzeti orvos beutalóját, amivel sajnos nem rendelkeztem. - Beutaló nélkül pedig nem fogadhatom! - közölte velem nyájas hangon, és már kérte is a következőt. - De nekem lúdtalpbetét kell! - próbálkoztam. - Minden hiába, csak beutalóval! - harsogta a nővérke is -, de ha igyekszik, délután elérheti a körzeti orvosát! Annyira siettem kifelé, hogy az utolsó szavait már nem is hallottam, csak később kezdtem azon gondolkodni, hova siessek annyira, most ebédidő van, ott legalább az első leszek…. Irány a körzeti rendelő…. Itt töltöttem az ebédidőt. Láttam ugyan, hogy a takarító néni ferdeszemmel néz rám, gondoltam: azért is maradok! Éhségérzetem nem volt, csak az idegesség munkálkodott a gyomromban…. Végre elkezdődött a délutáni rendelés…. Ismeretlen nővérke jött ki összeszedni az igazolványokat. Csak nem beteg a mi nővérkénk? - meditáltam magamban.. Ez nem jó jel! - gondoltam. Be is jött, bár a lottóm sikerülne így!…. Arra lettem figyelmes, hogy már másodszor ismételte: - Az ön doktornője uram, szabadságon van, külföldre utazott, az őt helyettesítő doktor úr csak sürgős eseteket lát el! - Csak a lúdtalpbetétemet kéne kicserélni! - dadogtam csüggedten. - Na jó, várjon! Megpróbálom! - Mondtam már, csak sürgős esetekkel foglalkozom! - hallatszott ki az orvos apellálást nem tűrő hangja. - Különben is, két hét múlva itt a kolléganő, ha idáig kibírta a beteg, akkor ezt a kis időt már ki fogja bírni! Én még szabadságon sem voltam! - tette hozzá nyomatékkal…. Ezek után mit tehettem? Hazamentem, elvettem a kosztpénzből 1400 forintot, - feleségem nem kis méltatlankodása közepette-, és még aznap délután megcsináltattam a lúdtalpbetéteimet… …Úgy érzem, negyven évig hiába fizettem az SZTK-t!… SZENVEDÉLY "Leszállt a csendes éj, alszik a város" ezek az ismert dallamok csendültek fel éppen a rádióból, amikor Pista nagy elhatározásra jutott: Ma igenis erős leszek, azért sem megyek ki a lóversenyre! Nagydíj ide, vagy oda, nem érdekel! A mai délutánt a kislányomnak szentelem! Persze lehet, hogy éppen ma, harmadikán, szalasztom el a szerencsémet?! Nem baj, akkor sem megyek! Már két hónapja nem láttam a kislányomat. A volt feleségem nem is izgat annyira… főleg a megjegyzései! Már megszoktam az egyedüllétet! Ő egyenesen utálja a lovakat! Mit lehet ezeken a szerencsétlen lovakon utálni?… Tehetek én arról, hogy a lovakat is nagyon szeretem? Az életem, a lovak!… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lányom nem érdekel! Igenis, érdekel! De azok a lovak!... Na, mindegy! De az biztos, hogy a mai délutánom csak a lányomé lesz! Azt is meg lehetne csinálni, hogy elhozom a gyereket az anyjától, aztán útba ejtjük a Kerepesi utat… Igaz, ez egy kis kerülő, de ezt a gyerek úgy sem venné észre… No, nem mintha játszani akarnék, ez igazán távol áll tőlem! Csak megnézném az első futamot, aztán máris mennék a gyerekkel a Vidámparkba, hadd élvezze a lányom a ringlispilt! Azért nem ártana az sem, ha látna igazi lovakat is, mielőtt a vursli falovaival megismerkedik, nehogy azt higgye ez a szegény gyerek, hogy a lovak csak körbe-körbe tudnak járni!… Jó, ha tudja, a ló futni is tud, de ha kell, akkor galoppozik is!… Hadd szeresse meg szegénykém már gyerekkorában őket!… Hadd lássa meg saját szemeivel, mennyivel szebb látvány a vágtató paripa, mint a csicsásra festett faló!… Bár az anyukája is szeretné őket, akkor biztosan nem váltunk volna el! Egyszer úgyis megtudja a lányom, hogy azért vált ketté a család, mert én szeretem a lovakat, az édesanyja pedig nem szerette őket. Nem szabad a szegény gyereket félrevezetni, mindig az igazat kell látnia! Mekkora élményt jelent majd neki, amikor az óvodában elmeséli, hogy ő már látott igazi lovakat is, és milyen sokat!… Lehet, hogy azonnal átteszik a nagycsoportba, mert nem minden kisóvodásnak adatik meg, hogy igazi, hús-vér lovakat lásson! Felnőtt korában boldogan fog visszaemlékezni arra, hogy milyen felejthetetlenül nagy élményt szerzett neki az édesapja! Igen, ez lesz a legjobb! Nem gondolkodom ezen tovább, megmutatom a lányomnak a lovakat!… Pista elment a lányáért, és azzal a bizonyos "kis kerülő"-vel útba ejtették a Kerepesi utat. - Gyere, kicsim, itt egy kicsit körülnézünk, megmutatom hogyan sétáltatják a lovakat, mielőtt megfuttatják őket! A fene egye meg! - morgolódott magában-, egy hajszálon múlt, hogy ez a ronda deres lemaradt! Nem csoda, ha egyszer ilyen rossz hajtót ültetnek rá!… De majd a következő, az lesz ám az igazi futam!… Nem játszom tovább! Ezt a pénzt a Vidámparkra szántam!… Különben is!… Nincs tovább, nem várjuk meg a futam végét! De ha meg bejönne, az igazán sok pénzt hozna a konyhára! Nem ártana a zsebpénzünket megszaporítani! Akkor több játékkal játszhatna, mindenre felültethetném a lányomat!... Úgy látom szívesen bámészkodik, nézi, hogy ezek a csúnya felnőttek hogyan tépik össze, és szórják szét a papírjaikat. Bezzeg az óvodában rögtön rászólnának, ha szemetelni merne! De a felnőtteknek szabad!... Na várj csak, kislányom! Csinálunk neked is egy kis szemetelni valót! Gyere, megyünk a pénztárhoz!… Csak még ezt az egy futamot várjuk meg, aztán meg sem állunk a Vidámparkig!… Ez aztán a disznóság! Biztos, hogy bunda van benne! Az utolsó fordulóban ilyen arcátlanul visszafogni azt a szegény lovat, pedig biztos befutó lett volna!… Na ezeket a papírdarabokat is nyugodtan szétszórhatod, kislányom, itt nem szól rád senki!…. Hogy mondod? Szeretnéd megnézni hol alszanak a pacik? Na gyere, megmutatom! Látod, milyen szép sorban állnak? Jól nézd meg, ezt nem láthatja minden kisgyerek! Jól megnézted? Akkor gyere, visszamegyünk, megnézzük a harmadik futamot… Akarsz még szemetelni? Ez a szép fehér ló tetszik neked? Hát jó, nem bánom, ha te is így akarod, tegyünk rá egypár forintot! Jut eszembe, ez a múlt héten sem nyert, de talán most, sőt, biztos, hogy most fog befutni! Ugye te is meg akarod nézni, kislányom? Tudtam, hogy apád lánya vagy! Nézd, hogy fut! Mi is megyünk mindjárt, csak előbb felveszünk egy kis pénzt, akár mehetünk is a kasszához!… Nézdd már, mi lett vele?! Megbotlott, kezd lemaradni, hogy az a radai… jó Isten!… Na, ne figyelj ide ilyenkor!… Itt van, inkább szemetelj!… Pistának korgott a gyomra, gondolta a lánya sem vetne meg valami kis finom falatot. - Nem vagy éhes? Gyere, megmutatom neked a büfét, nekem sem fog megártani egy korsó sör! Csokit is kérsz? Hát persze, gondolhattam volna! Most vissza kell mennünk, indul a negyedik futam. Majd utána csokizunk, jó?... Most figyeljük a lovakat! Tűzpiros, fuss, még megnyerheted! Fussál, te drága, Tűzpiros! Ilyen vörös színnel nem szabad lemaradni! Drága, jó Istenkém, adjál erőt Tűzpirosnak, hogy elsőként érjen a célba! Csak ez az utolsó forduló ne lenne! A kanyarban mindig lemarad, ez a gyengéje! Szedd össze magad, te dög! Könyörülj meg rajtam, nézd, a gyermekem is téged néz! Legalább az ő kedvéért ne maradj le, légy első!… Pista ekkor már világosan látta, nagy baj van. Magába roskadva mondta: Lema… maradt! Ez nem lehet igaz! Ilyen csak a mesében létezik! Gyere, kislányom, megyünk csokizni, de addig is, szemetelj csak nyugodtan!… Na, most már úgyis mindegy, de talán van még egy esélyem, a lényeg az, hogy a gyerek jóllakott! Jól el van ezzel a tábla csokival a kezében! Talán ez az utolsó futam majd hoz egy kis szerencsét! Van még egy kevés aprópénzem, hátha megszaporodik! Igen, érzem, itt van a legnagyobb esélyem, talán ez a rühes dög nem hagy cserben! Ráteszem az összes pénzemet, ami még megmaradt, és soha többet nem nézek a lóverseny felé sem, csak most az egyszer legyen szerencsém! De, tényleg így lesz, ha mondom! Soha többé nem játszom, még a környékét is messzire el fogom kerülni! De, ha nem így lesz drága jó Istenem, akkor soha többé ne hagyj nyerni, csak most az egyszer, most igen! Mindent megígérek! Rendes ember leszek, többé még csak rá sem nézek egy lóra sem, csak most az egyszer segíts meg! Ha kívánod, a templomba is eljárok, megtanulok újból imádkozni, mindent vállalok, csak most az egyszer, csak még egyszer nyerhessek!… Ma úgy látszik nincs szerencsém, ez a lónak csúfolt virslijelölt is cserbenhagyott… Legyen átkozott az ilyen hülye zsoké, aki nem tud lovagolni! Szemetelj csak, kislányom, hadd lássa mindenki, mennyi embert becsaptak ezek az átkozott lovak! Gyere, hazasétálunk anyuhoz.Egy nagyon kellemes séta lesz, és közben megvesszük a jövő heti Turf- ot.Semmi nem számít!… De legalább láttál igazi lovakat közelről… Igaz-e? A SZÉLHÁMOS Ezt a kis történetet azért adom közre, hogy a szélhámosságokon bosszankodó ember elmosolyogjon az ilyen, és ehhez hasonló eseteken… és persze nem árt az óvatosság sem! A koradélutáni órákban történt, egy augusztusi vasárnapon. Pirike, a csinis, mindig vidám, középkorú hölgy barátnőjével az ügyeletes orvoshoz igyekezett… - Kérem, szíveskedjenek várni, a doktor úr betegnél van! - közölte a várakozókkal a teltkarcsú nővérke. Ellenvéleményt nem tűrő hangja, és a mozdulata kissé zavarba hozta Pirikét, aki szerette volna megkérdezni, hogy mennyi ideig kell még körülbelül várni az ügyeletes orvosra, de ezek után nem merte. - Természetesen várunk! - törte meg a csendet a mindig készséges barátnő, majd a nyomaték kedvéért hozzátette: - különben is, ezzel a dagadt karral úgysem tehetünk semmi mást!… Pirikém, nagyon fáj? - kérdezte, - s közben feltűnően annak a selyemsállal felkötött karjára meresztette égszínkék szemeit. A nővérke ezt meghallva egy gyors mozdulattal hátat fordított úgy, hogy még szétnyíló köpenyét sem volt ideje összefogni. Ennek egyenes következményeképpen minden várakozó beteg szeme csak egy irányba meredt…. - Elképzelheted, hogy fáj! Látod, milyen dagadt!?… - Látom! Csak azt nem értem, hogy tudott az a nagydarab férfi a hullám medencében a karodra esni? - Azt én sem tudom! Nagy fájdalmat éreztem a karomban, és csak annyit hallottam, hogy "bocs…" - Legalább udvarias ember volt, ez is ritkaság manapság! - Akkor még nem fájt ennyire, most egyre rosszabb! Jöhetne már a doki, biztos, a balesetibe fog utalni!… Látod, egyre dagadtabb lesz!… Kellett nekem strandra menni!…. Rövidesen megérkezett a doktor, aki a vizsgálat után határozottan közölte Pirikével: - Ezt bizony meg kell röntgeneztetni! Valószínűleg eltörött! Máris adom a beutalót az Üllői úti ügyeletes kórházba!… - Taxi! Taxi, kérem, álljon meg! - hangoskodik segítőszándékkal a kis barátnő. - Nem látja, hogy foglalt vagyok?! - Csak azt látom, hogy üres a kocsija! - Buta liba, attól még lehet foglalt!… - kiabált vissza a sofőr, aki nem nézett ki rózsás fuvart a hölgyekből…. - Na, gyere, menjünk! Úgysem áll meg itt egyik sem! A Kossuth- téren van egy taxiállomás… …Nocsak, kit látnak szemeim?! - kiált fel Pirike-, nézd csak, itt van Zöldi Pista, tudod, ő az, aki a házunkban lakik! Ezt a szélhámost megint kiengedték?! Szabadlábon van újra! - Ez felháborító! Gyere, kerüljük el gyorsan!… - Kézcsókom a ház legszebb lakóinak! Nem akarjátok megismerni a jó öreg barátot? Akár be is mutatkozhatok, ha már nem vesztek rólam tudomást!… Zöldi Ist… - Ne is folytasd! Tudjuk, a menő sportriporter, a nők bálványa… István orrán megbillent az aranykeretes szemüveg, zöld szemei egy másodpercre megmerevedtek, és arcán örömteli mosoly terült el a még nem túl mély ráncok mögött. - De boldog vagyok, hogy ismét látlak titeket! - Kérdezz meg minket is! - suttogja az orra alatt Pirike. - Más ember lettem, megneveltek! Már nem kell szégyenkeznetek miattam! De, mi történt ezzel az aranyos kis karoddal, Pirike, drága? - Valami vadbarom ráugrott a strandon! - Ejnye, ejnye! Látszik, hogy nem voltam veletek! Csúnya vastag lett a karod, ezzel azonnal orvoshoz kell menni!… - Éppen oda tartunk, egy taxit keresünk! - Rögtön szerzek egyet nektek, csak várjatok meg itt! - Hová siet, kérem? - szólt egy hölgy Istvánra-, ha nem vette volna eddig észre, mi is taxira várunk! - Sajnálom! Zöld István, sportriporter vagyok! Ugye nem vennék a szívükre ha késve kezdeném a közvetítést?! - Az más, akkor tessék csak előre menni! - Na, lányok, mondjátok meg a sofőr bácsinak, melyik kórházba mentek! Eljövök veletek én is, hátha szükségetek lesz az én férfias segítségemre! Különben sem sajnálom tőletek az én drága időmet!…. - István, megint szélhámoskodsz? - Áh, dehogy! Úgy ismertek engem, el tudnám nézni tétlenül, hogy amikor a barátaim bajban vannak nem segítek nekik? Sofőr bácsi, kérem, nyugodtan hajtson a főbejárat elé, engem itt ismernek!… Mit mondott, mennyi? Nem sok egy kicsit ezerötszáz forint ilyen szimpatikus utasoktól! Pláne egy balesetet szenvedett hölgytől! Na, Pirike fizesd ki, ezt nem sikerült lealkudni!… Amikor beléptek a baleseti váróba, István a sok várakozó beteget meglátva hangosan morgolódni kezdett: - Szóval, üljünk le, és várjunk törött karral!? Ez egyenesen elképesztő! Mit képzelnek ezek a nővérek! Halló, kérem, maga ebben a jól vasalt köpenyben orvos? - Nem kérem, én csak betegszállító vagyok!… - Gondolhattam volna! Az orvosoknak mindig lóg a nyakában valami! Kedves barátom… - és átkarolva a betegszállítót, elkísérte őt a folyosó végéig-, tudja, én Zöldi István vagyok, a sportriporter, biztos ismerős a hangom a rádióból, nagyon sietek, a barátnőmnek eltörött a karja, gyorsan szükségünk lenne egy orvosra, aki megröntgenezné! Arra kérem, legyen kedves, szóljon egy orvosnak! Nagyon kérem!…. - Óh, rögtön szólok a főorvos úrnak! Biztos, hogy mindjárt kijön, hiszen nagy sportbarát az öreg. - Látod, Pirike, már jön is a főorvos úr, nem kell kivárni a sorodat! - Fáradjon be ön is, riporter úr, azonnal megtudjuk, mi történt a kedves hölgy karjával! - invitálta a főorvos a vizsgálóba Istvánt-. Nagyon jó! Így képzeltem én is! Nincs komoly baj, csak egy nagy ütés érhette a karját, attól duzzadt meg ennyire. Szerencsére nincs eltörve! Felírok egy kenőcsöt, ez majd gyorsan rendbe hozza! Várjon csak egy kicsit, hölgyem, a nővérke majd felköti magának szakszerűen! Pihentesse sokat, és ne sajnálja tőle a kenőcsöt! Három nap múlva újból szeretném látni a karját! - Köszönöm, doktor úr! Szerdán itt leszek! A viszontlátásra! - Várjatok meg odakint! - szólt Pirikéék után Zöldi-, rögtön jövök! - Nagyon köszönöm, főorvos úr! Hogyan tudnám meghálálni a fáradtságát, az általunk elrabolt drága idejét? Úgy tudom, szeret meccsre járni, ebből arra gondolok, netán ön is focizott valamikor? - Nem fociztam, de a jó meccseket szívesen megnézem! - A jövő héten MTK - Fradi rangadó lesz, jónak ígérkezik! Én fogom közvetíteni. Szívesen adok két tiszteletjegyet a főorvos úrnak, és jó szórakozást kívánok hozzá!... Elnézést, csak most vettem észre, hogy a másik ruhámban maradtak a jegyek! Tetszik tudni a nagy izgalom, az örökös sietség, az állandó időhiány!… De nincs semmi baj! A barátnőm úgyis visszajön a karját bemutatni önnek, vele elküldöm a jegyeket!… Még egyszer nagyon köszönöm!… - Itt vagyok, még jó, hogy megvártatok! Taxi! Álljon meg, nem látja, hogy beteget kell hazavinni?! - De kérem, most végeztem!… - Jó! Jó, kérem! Mesélje majd el a garázsban a kollégáinak, hogy Zöldi István sportriportert nem akarta fölvenni! Ez a tizenöt perc már semmi magának! Így legalább megússza, hogy egy cikket kanyarítsak a pesti taxisokról!… Amikor Pirikéék előtt megállt a taxi, a "sportriporter" tovább folytatta szélhámosságát: - Na végre, hazadöcögött velünk! Igazán kicserélhetné már ezt a taligát valami menőbb kocsira!… - De, kérem!… - Pirike, fizesd ki! Adj az öregnek jó kis borravalót is, hogy soha ne feledje el, kik ültek a kocsijában!… Amint a taxi elporzott, Zöldi Pista Pirikéhez fordulva mondta: - Akkor minden rendben van! Azaz, dehogy is van rendben!... Óh, majd elfelejtette, kétezer forintot adtam a betegszállítónak, hogy minél előbb orvos kezébe kerülj. Ugye nem kívánod, hogy én ... - Itt a kétezer, te szélhámos pékmester! Bár én nem kértelek arra, hogy intézkedj!… de most már hagyj magunkra, mert még sokba kerülsz nekem! - Nahát, ez a hála, hogy ilyen gyorsan elintéztem mindent! Még most is az orvosi váróban ücsörögnétek, ha nem vagyok veletek! - Jó! Még hálás is leszek neked, csak hagyj már minket magunkra! Három nap elteltével Pirike visszament a főorvos úrhoz.... Türelmesen leült a várakozóknak elhelyezett székre, várva, hogy rákerüljön a sor, és behívják. Közben a főorvos úr valamilyen okból kijött a rendelőből, meglátta, és soron kívül behívta őt a várakozók közül. - Jöjjön, kedves, hadd nézzem meg a karját! Hogy érzi magát? - Óh, már sokkal jobb a karom, főorvos úr, nagyon köszönöm! - Látom, már közel sem olyan dagadt, mint három nappal ezelőtt volt! Szépen gyógyul! Pirike már indulni készül, de az orvos várakozó tekintete maradásra készteti…Kínos másodpercek telnek el, végül a főorvos töri meg a csendet: - Mondja, kedvesem, a riporter úr nem küldött részemre két jegyet önnel a vasárnapi MTK meccsre? Pirike lábai a földbe gyökereztek, azt hitte elájul szégyenében. Aztán kitört belőle az indulat:… - Ez a szélhámos pékmester mit ígért a főorvos úrnak?! Ez soha nem volt sportriporter, ez egy közönséges szélhámos! Nem rég szabadult ki a börtönből. Régóta ismerem, sajnos a házunkban lakik! Mellénk tolakodott, azt mondta megváltozott, más ember lett belőle… és lám, de én , én megfizetem a főorvos úr fáradságát…. - Nekem ne fizessen meg semmit asszonyom, nem tartozik semmivel! Én csak a munkámat végeztem! Azt tanácsolom önnek, óvakodjon az efféle ismerősöktől, még akkor is, ha egy házban lakik velük! A viszontlátásra!… A KUTYAFÁJÁT! A repülőtér hangosbemondója rekedtes hangon közölte, hogy a hágai gép harminc percet késik. - A kutyafáját neki! Ráértünk volna kényelmesen idekocsikázni! Igazán mondhatta volna az ismeretlen telefonáló, hogy késni fog a gép! Így lett volna tökéletes az információja…. - Nem kívánsz túl sokat, kajla? Nem elég, hogy közlik veled, mikor és hova érkezik a szajré, még azt is tudni akarod, mennyit késik a gép? Az utasok többsége a zöld folyosót választva hagyja el a kijáratot. - Süsü, nem láttál valami gyanúsat? - Nem én! Ha csak azt nem, hogy az egyik utas feltűnően csinos!… - Ne marháskodj megint! A főnök úgy le fog tolni minket, mint egy parasztgatyát! Valamit már kellene produkálnunk! Ez így nem mehet tovább, hogy havonta küldenek minket a reptérre, mert valami barom azt telefonálja, hogy fű érkezik a hágai géppel! - Látod, még Digó sem talált semmit, pedig jobb a szimata, mint a miénk! - Ez igaz! Csak azt nem tudom, akkor mi értelme van annak, hogy a rendőrség eszét iderendelik?… Nézd csak, milyen remek farkaskutyát hoz a csomaghordó szalag! - Ez aztán a hamis kutya! Hű de mérges mindenkire! Digóra még vicsorít is, úgy fel van paprikázva! A mi szimat-kutyuskánk még a nyomába sem jöhet!… Ej, ha, figyelitek, Digó is elkezdett ugatni! Maradj már nyugton, inkább a drogot keres, mint műbalhét csinálsz itt nekünk! - Odanézz, Kajla! Visszajött az a bombacsínos nő. Figyelj csak, egyenesen a farkaskutyához megy… Érdekes, a kutya szót fogad neki! - Hát persze, hogy szót fogad! Biztos az övé… Digó, maradj már, ne ugass folyton, inkább dolgozz!… - Mi van Süsü, ráragadt a szemed a piros ruhára? - Igen! Kajla, emlékszel még arra, hogy a múlt hónapban is hozott a hágai gép egy kutyát, sőt még az azt megelőző hónapban is utazott kutya ezen a járaton! - Tényleg, de azok nem farkaskutyák voltak, és nem is ilyen csínos nő kíséretében jöttek! Ha jól emlékszem, - márpedig jól emlékszem, mert Digó akkor is nagyon ugatott-, az egyiket egy fiatal, göndör hajú tinédzser kísérte, a másikat pedig egy idős úr… - Most sincs semmi gyanús a csomagokban, pedig minden bőrönd átesett már a vizsgálaton! Te, Süsü, minket megint átvágtak!… - Az lehet! Azt magyarázd el nekem, őrmesterkém, vajon miért haragszik Digó minden ketrecben érkező kutyára? - Igazán kellene tudnod, hogy a nagykutyák nem bírják egymást!… - De volt közöttük kiskutya is! - Az igaz! De Digó szerint, az a kutya, amelyik külön ketrecben, és repülőgépen érkezik, az csak nagykutya lehet…. - Már megint szellemeskedsz! Nézz csak oda, a ketrecet , és benne a kutyát egy hordár tolja kifelé… Kicsit nehéznek tűnik… A hordár is csak nehezen emeli a kocsijára….Odamegyek, megnézem közelebbről hogyan teszi be az autóba!…. A kutya megnyugodva végignyúlt a hosszúkás ketrecben, látszott rajta, hogy nem az első repülős útja volt ez…. - A parkoló felé veszik az irányt. Nem értem, miért nem áll a kocsi a parkoló elé! - mondja Süsü félhangosan.. A nő bekopog egy csukott barkasz ablakán, az ablak kinyílik, egy férfi dugja ki a fejét. Messziről nézve fiatal, kócos fejnek látszik…. Kiszáll a kocsiból, és a hordárral ketten beemelik a ketrecet a kocsi hátulsó részébe. - Meg van! - kiált fel Süsü csak úgy magában-, hát persze, ez a gyerek kísérte a múlt hónapban a kutyát, amelyik szintén Hollandiából érkezett hozzánk! - Homlokára csap, és rohan a kocsijához, hogy a forrónyomon kövesse őket…. - Fene ezt a sok Talicskát! Mindenki egyszerre akar elindulni. No végre, a nyomában vagyok! Jut eszembe, Kajla meg ott vár engem! Ezt is gyorsan elintézem. - Halló, halló! Süsü hívja kajlát!… Miért nem válaszolsz? Itt Süsü, Kajla jelentkezz! Hol voltál eddig, miért nem válaszolsz?! Ha ilyen figyelmetlen maradsz, még közrendőr sem lehet belőled!… - Ne morogj, itt vagyok már! Na, mi van?! - A Ferihegyi úton, a város felé haladva követek egy szürke barkaszt, az viszi a kutyát és a nőt! - Miért követed őket? - Mert a kocsiban felismertem azt a fiatal fiút, aki a múlt hónapban érkezett Hágából, és szintén egy kutyát hozott magával! Emlékszel, amikor kibolondítottak miattuk a reptérre minket?! A rendszám: MWM 969. Nézz utána, és azonnal szólj vissza! Követem őket, oké? - Yes, sír!… - Hová a csudába mennek ezek? Már keresztül mentünk a városon, és Pomáz irányába haladunk tovább. Remélem, nem vettek észre, és nem csinálnak ismét hülyét a rendőrségből?! Meg van végre a rendszám, kajla? - Nincs! - Az hogy lehet? Már ezt sem lehet rád bízni? - Azért nincs meg, mert ilyen rendszámot nem adott ki a közlekedés rendészet. - Azt mondod, hogy hamis a rendszám? Gondolhattam volna! - De nehéz a felfogásod, Süsü! - Most mit csináljak? Kerüljek elébe és állítsam meg, vagy figyeljem, hogyan mennek le a térképről? - Akkor te is lemész a térképről! Világos, Süsü?! Meg kell tudni, hova mennek?! - Rendben van! Kajla te addig szerezz egy házkutatási parancsot! Most mit csináljak? Behajtanak az erdőbe. Kocsival nem mehetek utánuk, akkor rögtön észrevesznek. Leállok itt, az erdőszélen, a fák között. Gyalog követem őket…. Igen, jól látom, egy másik kocsi várakozik rájuk, ha jól nézem egy ARO, román gyártmány… Csak észre ne vegyenek! Még egy kicsit közelebb kell mennem, hogy jól lássam mi történik ott…. A fene ezt a sok zizegő falevelet… Halló, te rendőrség szégyene! Jól figyelj Süsü bácsira! A kutyaketrecét áttették egy másik kocsiba, a kutya már nincs benne, azt pórázon elvezették, hogy elvégezhesse a dolgát…. Az ARO kifelé tart az erdőből…- A rendszámát mondd már, te nyomott nyomozó! - Úgy látom… nem látom!… - Ezt nem teheted, velem! Guvaszd ki a szemeidet! Régóta mondom, vegyél szemüveget, vagy cseréltesd ki a szemeidet valami normálisra!… - Megvan, te türelmetlen mitugrász! AOE 174. Jegyezd meg, és nézz utána sürgősen! Vetted? - Oké! Maradj a nyomában! - Te jó ég, most mit csináljak? Két irányba megy a két autó! Gyorsan a kocsimhoz…. Az ARO után osonok óvatosan. Úgy látom, a kutya a nővel együtt a barkaszban maradt, csak a ketrecet viszi el a másikautó. Most észak felé veszik az irányt…. Halló! Te, elvetemült gazfickó, miért nem válaszolsz? És ezek után még rendőrnek mered titulálni magadat? Rosszabb vagy, mint egy újszülött, az legalább ordít! De te, te mit csinálsz? Csak hallgatsz!… Már Szentendre felé tartunk, egyenest a skanzen felé veszik az irányt. Feltűnően óvatosak! Ha látnád, milyen pontosan betartják a kresz-t! Mindig mondom neked, azokat a autósokat kellene igazoltatni, akik nagyon szabályosan közlekednek! - Na végre, te Istenátka a nyakamon! Csak tudnám, miért ilyen béna emberrel kell együtt dolgoznom? - Ne papolj már annyit, hanem figyelj, te nagyokos! Tudod, ki ez az ember? - Mit tudom én! Nekem sem kell mindent tudnom!… - Ez az ürge a skanzen gondnoka: Szabady Zsombor. Szentendrén a Gally utca 7-ben lakik. - Világos, most is odatart a kocsi!… A skanzen egyik tájháza előtt áll meg. Vajon, miért viszik be a kutyaházat? Csak nem tartják ezt is régiségnek errefelé? Mit csináljak? Bemenjek utánuk? Legalább Digót hoztam volna magammal!… Legfeljebb agyonütnek, de akkor mi lesz veletek magyar rendőrök?… Te kajla, hallasz egyáltalán?… - Persze, hogy hallak! Főleg azt, mennyire remegsz, amikor intézkedni kell! Megbeszéltem a szentendrei kapitánnyal, oda küld egy rendőrkocsit, segítenek neked! Hamarosan én is ott leszek! - Már csak az hiányzik! Le akarod előlem aratni a dicsőséget? - Akarja a fene, de a szabályzat előírja, hogy két személy kell az igazoltatáshoz, és a házkutatáshoz is! Jó, ha tudod: a szentendrei kollégák hozzák a házkutatási parancsot! Van valami újság? - Semmi mozgás, néma csend! - Legalább most az egyszer azt figyeld, amit kell! - Ne tévessz össze magaddal! Figyelj csak, úgy hallom, szirénázva jön felém egy kocsi! Nem értem, hogy a fenébe lehetnek ilyen barmok, direkt felhívják magukra a figyelmet!… Ezeknek én hiába integetek, hogy csendben jöjjenek! Na, most már mindegy, menjünk be de nagyon gyorsan a házba, mielőtt meglépnek!… Ezzel Süsü nagy lendülettel berúgja az öreg ház ajtaját…. - Rendőrség! Senki ne mozduljon! Kezeket fel!… - De kérem!… - Visszapofázás nincs! Itt a házkutatási parancs! Fiúk nézzetek szét! - Ezt a kutyaketrecet mintha már láttam volna valahol, de akkor egy mérges kutya volt benne. Szép ketrec, és milyen súlyos! - mondta Süsü, és megemelte a ketrecet. - Érdekes! Ilyen kellene Digónak is, csak nem ilyen nehéz!… Miközben Süsü alaposan átvizsgálja az egyedi gyártású kutyaházat, szeme sarkából a gyanúsítottakat figyeli… - Maga is emelje fel rendesen a kezeit, mert ha én emelem fel, azt maga nagyon megfogja bánni! Na, azért mondom!… Áh, ennek dupla feneke van! Csak nem azért, hogy a kutya pisit elnyelje?! Még nylon is van az alján…. De nézzük csak tovább, hogy mi minden van még itt! Hát ez meg van, ezért ugatott Digó, a kábítószert jelezte. Nem a kutya érdekelte, én pedig azt hittem, már bánom, hogy annyira leteremtettem szegényt!… Na, kolléga urak, nyomjanak egy-egy karperecet a fiúkra, utána folytassák a ház átvizsgálását! Minél előbb megmutatják, hogy a többi füvet hová rejtették, annál előbb kerül le a perec a csuklójukról! Néma csend, a gyanúsítottak közül senki nem mer nyilatkozni. - Nem akarnak mondani semmit? Hát, nem bánom, nekem így is jó! Ekkor lépett a szobába Süsü rendőrtársa.. - Azt hittem, elvesztél, hogy már soha nem érsz ide, Kajla! Látod, itt már minden rendben van!… Itt már nincs több dolgunk! - Biztos? Körülnézhetek én is egy kicsit? Megnézem mi van az eresz és a nádtető között… - Nézd meg nyugodtan! Én már megtaláltam a lényeget!… - Nézz csak ide, Őrmesterkém! Érdemes volt egy kicsit körül nézni a létra tetejéről! Jobb helyeken az eresz alatt fecskefészek található, itt a nád és a gerenda között kábítószer fészkel! Azonnal zárasd be a skanzent, és kérj erősítést Budapestről, mert ennyi jómadarat, és ennyi füvet nem lehet csak úgy szállítani! - Már megtörtént, ha nem vetted volna észre! - Menjünk, a többi már a kollégák dolga!… - Akármit is kérdezek tőlük, semmire nem válaszolnak, azt mondják, csak ügyvéd jelenlétében nyilatkoznak. Nekem így is jó! - Minek erőlködsz? Ez a fiatalember nem is tud magyarul, állandóan a konzulját emlegeti. - Adok én neki olyan konzult, hogy öregkorában is megemlegeti! - Végre, megjöttek a kollégák is! A többit majd a főkapitányságon elintézzük! - Te, Kajla, jó dolgunk lesz most! Ezért a melóért biztosan kapunk legkevesebb két hét pihenőt!… Bár a főnökből annyit nem nézek ki! De hátha meglágyul a szíve… - Mi a fenét csináltak ennyi ideig? - mordult a két rendőrre a főnökük-. Már több, mint negyedéve, hogy ezt a munkát maguknak kiadtam, nagy szerencséjük van, hogy végre sikerült ezt az ügyet eredményesen lezárniuk! Éppen azt fontolgattam már, hogy ifjú titánokra bízom a nyomozást! Még ma írják meg a jelentésüket, de azt se felejtsék el beleírni, hogy mennyi ideig dolgoztak ezen a sima ügyön! Most távozhatnak, de nyomatékosan figyelmeztetem mindkettőjüket a holnap reggeli pontos kezdésre! Már most elárulok annyit, hogy nagyon fontos munka vár önökre! Pihenjék ki magukat, nem szeretném, ha nyomozóim fáradtnak látszanának! Megértették? - Igenis! - mondták egyszerre-, aztán összenéztek, és fogaik között csak ennyit sziszegtek: - a kutyafáját neki!… RÖVIDNADRÁGOS SZILVESZTER Rövidnadrágos óév búcsúztatóra készült a magyar kolónia egy afrikai ország fővárosában. Azért rövidnadrágosra, mert a nagy meleg és a 97-98 fokos páratartalom miatt, az emberek, - ha csak tehették-, rövidnadrágot viseltek. - Három nap múlva elbúcsúzunk az óévtől. Ez nem is volna baj, ha legalább malacsült lenne az ünnepi asztalon Malacpecsenye nélkül átmenni az újévbe!… Milyen remek dolog lenne egy egészben sült malacka, szájában egy naranccsal! Finom, ropogósra sült húsára lehetne csak igazán fröccsözni!… Így beszélgetett a misszió vezetője a beosztottjával, miközben felmérték, hogy a kert mely részén lehetne felállítani a szilveszteri nagy asztalt. - Tudom, ez csak álom marad ezen a földrészen, ahol vallási okokból nem fogyasztanak az emberek disznóhúst. Mondd, János - fordult hozzám-, jól körül néztél ezen a vidéken, biztos, hogy sehol sem árusítanak disznóhúst? - Körbejártam az összes üzletet és piacot, de mindenütt csak halat lehet vásárolni. Hiába, ez egy tengerparti város, itt a hal a divat. - Ne is emlegesd, már a gondolatától is kiütést kapok! Vasárnap lévén sétálni indultunk kis családommal a városba. Véletlenül betévedtünk a városi állatkertbe is. Sokféle tarka-barka állatot láttunk. Az óriás papagájoktól kezdve, a legkülönbözőbb majomfajtákig szinte minden vadállattal találkoztunk. A feleségem és én nagyon elfáradtunk, de kislányom fáradhatatlannak bizonyult, mindig előreszaladt, így nekünk is utána kellett mennünk. Egyszer csak megállt egy ól előtt, és ott végre sokáig elbámészkodott. - Gyertek gyorsan ide! Mondd apa, milyen állat ez, amelyik a földet túrja? Ilyet én még soha nem láttam! Egy hatalmas, fekete koca túrta a földet, s körülötte sok aprócska kismalac szaladgált. Rögtön az ólajtóra felszerelt táblára néztem, melyen a "VIETNÁMI HÁZISERTÉS" felírat volt olvasható. Mindenre gondoltam, de arra nem, hogy egy afrikai állatkertben disznót is kiállítanak. Valami azonnal átvillant az agyamon… Másnap délelőtt két üveg whiskyt és egy karton amerikai cigarettát tettem egy reklámszatyorba. Nem szóltam senkinek, újra elmentem az állatkerbe. Jól van! Meg vagytok még, malackáim! - mondogattam magamban, amikor az állatkertbe értem. Sokáig tébláboltam ide-oda, de malac ügyben senkivel nem tudtam beszélni. Megvárom az esti etetési időt, ha kell, - gondoltam-, és lassan sétálgattam le-föl, fél szemmel az ólat figyelve. Kora délután megjelent egy sovány, középkorú férfi, és egy vödör moslékot öntött az állatok vályújába. Ő az én emberem, - mondtam magamban, - és mellé somfordáltam. Megkínáltam cigarettával, és igyekeztem a malacokra terelni a szót. A közelgő ünnepről, és a magyar szilveszteri szokásokról meséltem neki. Érdeklődtem, tudja- e, hol lehetne venni egy kis malacot, közben az üveg italt kivettem a szatyorból, és újévi jókívánságaim közepette a kezébe nyomtam. Újdonsült ismerősöm nagyon meghatódott ettől a barátságos gesztustól, és én pimaszul kihasználva ezt rátértem a lényegre: - Szeretnék egy ilyen kis malackát hazavinni! - mondtam neki-, persze nem élve, - tettem hozzá…. Az állatgondozó elkomorodott, aztán a kezemben lévő szatyorra nézett, és némi tanakodás után azt javasolta: beszéljek az igazgatóval, aki egy nagyon rendes ember, ha tud segít nekem. Rögtön megmutatta melyik az igazgató irodája. Én tanácstalanul ránézte, ő megértette ki nem mondott kérésemet, bement az irodába, nekem kézzel jelezte, hogy várjak. Még egy perc sem telt talán el, amikor megjelent az ajtóban, és közölte velem: az igazgató úr fogad, fáradjak be!… A kölcsönös üdvözlések és bemutatkozások után a reklámszatyor tartalmát - a nagykövet úr egy csokorra való újévi jókívánságaival együtt-, átadtam az igazgató úrnak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot. Miközben a kezemet rázogatta, szeméből sütött felém a boldogság. Nem kerteltem, rögtön a lényegre tértem: Mi, magyarok nagyon tiszteljük hagyományainkat, de más népek szokásait is. Most nagy bajban vagyunk, ugyanis malacsülttel szoktuk ünnepelni az újesztendőt, - ami nálunk azt jelenti, hogy az új év sokkal gazdagabb lesz, mint az előző volt-. Sajnos itt, önöknél nem lehet vásárolni!… Ha az igazgató úr egy kis malackával tudna segíteni abban, hogy hagyományainkat itt, - hazánktól távol is-, megőrizhessük, a nagykövet úr nagyon boldog, és hálás lenne!… - Hát, nem is tudom! Sajnos az a baj, csak fekete malacaink vannak, és azok is Vietnámiak! Ha egy ilyen esetleg jó lenne!…- hangzott el a megnyugtató válasz-, akkor módunkban áll egyet átadni önöknek! - Igen, jó lesz! - válaszoltam rögtön. - Azonnal intézkedem! - mondta, és szólt a háta mögött támaszkodó gondozónak, hogy az általam kiválasztott kismalacot ölje le. Baráti kézszorítások közepette búcsúztam el az igazgatótól, majd újból szemrevételeztem a malackákat, megsaccolva, melyik fér be a repikonyha sütőjébe. - Megfelel, ha holnap reggelre készítem el? - Nagyon jó! De ha megkérhetem rá, legyen kedves szőrteleníteni is! - kértem az állatgondozótól. - Ahogy kívánja uram, úgy készítem el! - volt a rövid válasz. Nagyon vártam a másnap reggelt. A szépen letisztított malackát, - mely már így is gusztusos volt-, titokban becsempésztem a konyhába, és a feleségem segítségével megsütöttem. A sörrel történt locsolgatástól szép barnás, hólyagos lett a bőre, olyan, mintha sohasem lett volna fekete. Nagy örömmel ültük körbe a szilveszteri vacsoraasztalt mi rövidnadrágos férfiak, és a csínosan felöltözött asszonyok és gyerekek. A magyrosan elkészített töltöttáposzta nagyon finom volt, de a feleségem és én a következő fogásra tartalékoltuk gyomrunkban a helyet. … A tányérokat észrevétlenül kicseréltük, és éjfél előtt egy fél órával -mindenki legnagyobb csodálkozására-, az asztalközepére került egy igazi sült malac. A malacka szájába - ahogy ez szokás-, egy narancsot tettünk, és frissensült krumplival raktuk körbe. Nagy volt a meglepetés…. A misszó vezetője annyira meghatódott, hogy percekig nem tudott megszólalni. Mielőtt szóhoz jutott volna, én csak annyit mondtam: Hiába, no! Malacsült nélkül nem lehet új évet ünnepelni!…