Nagyon nagy fájdalmaim voltak, mind a két fülem
lüktetett. Ezt csak az tudja igazán, aki már átélte. Fel-felordítottam kínomban.
Nem voltam beteges gyerek, így még nem ismertem a fájdalmat. Mindezt tíz éves
korban még nehezebb elviselni.
Dúlt a város
ostroma. Ahol laktunk, a hatodik kerület csatatér volt. A bombák nem kímélték
az épületeket és az embereket. A pincében éltünk és éheztünk. Gyógyszer nem
volt még a katonáknak sem, ezért sokan belehaltak a viszonylag könnyebb sebesülésekbe
is. A pincébe zsúfolt emberek éhségtől
elgyötörve imádkoztak, hogy legyen vége már! De a várost valakiknek el kellett
foglalni bármi áron!
Az orosz
csapatok már a Kerepesi úton voltak, hallottuk innen-onnan a híreket. Lassan
nyomultak előre, mert másnap reggel még mindig német kézen volt a Szív utca és
környéke. Nagyanyám és anyám melegítették a sót, rakták a fülemre egész
éjszaka, de a fájdalmak nem csökkentek. Reggelre mindkét fülemből folyt a sűrű
genny.
– Sürgősen
kórházba kell vinni ezt a gyereket! – jelentette ki nagyanyám. – Csak ott
tudnak rajta segíteni. Igen ám, de melyik kórházba, amikor mindegyik tele van
katonákkal, sebesültekkel? Ki
foglalkozna most egy gyerek fülével? Számba vették a környező kórházakat. MÁV
kórház! De talán ott nem is fogadnak, hiszen semmi közünk sincs a vasúthoz. A
Rókus kórház van a legközelebb, vagy tán a Fasori kórház? Nagyanyám úgy
döntött, hogy a Rókusba induljunk azonnal, nem lehetett ilyen gennyes fülekkel
tovább várni, ide orvos kell. Minden perc számíthat.
Anyám
megfogta kezemet, nagyapám előjött leshelyéről és azt mondta: – Mindig a fal
mellett menjetek, kaputól-kapuig, legyetek nagyon óvatosak! Nagyanyám
megcsókolt minket. – Isten legyen veletek! – mondta búcsúzóul könnyes
szemekkel. Közben nagyapám kémlelte a kapubejáratot, majd kis idő után hátra
tekintett jelezve, hogy indulhatunk. Anyám mögött, kezét erősen szorítva
mentem.
Nagyapám
tanácsa szerint a falhoz lapulva araszoltunk előre. Legtöbb helyen a kapu zárva
volt, így csak a kapuszögletben tudtunk meglapulni. Hatalmas kötés virított a
fejemen, törülközőből tekerte rá anyám. Mintha csökkent volna a fájdalmam, de
lehet, hogy csak az izgalom hatott rám.
A Szív
utcától lekanyarogtunk a Rózsa Ferenc utcára, a Hunyadi tér felé. Egészen
közelről lőttek. Nem tudtuk megállapítani, hogy honnan és merre, csak a szaladó
német katonákat láttuk. Ahogy észrevettek minket, hadonászva integettek, hogy
azonnal tűnjünk el. Anyám megpróbált benyitni a házak kapuján, de valamennyi
zárva volt. Hiába verte ököllel az ajtót, senki nem merte kinyitni. Anyám
kétségbeesve rúgta, ütötte, de mind hiába. Az utolsó kapu mellett volt egy
üzlet. Az ajtaja hirtelen kinyílt és berántottak minket rajta.
Megkönnyebbültünk. Egy suszterműhelyben találtuk magunkat. Az idős bácsi leültetett
minket, látta, hogy remegünk a félelemtől. Igyekezett megnyugtatni, ennyit
tehetett értünk. Akkor ez is nagyon sokat ért! A kényszerpihenő után, ahogy
kicsit csendesedett a lövöldözés, újra az utcán voltunk. Nagy sokára értük el a
Rákóczi utat, fáradtak voltunk, de éltünk! A Kisdiófa utca sarkán sokáig
időztünk. Német tankok, katonák, vöröskeresztes kocsik haladtak végig a Duna
irányába. Nagy sokára elfogytak – most fussunk! – mondta anyám és szinte
repültünk át az úttesten. Úgy éreztem, hogy a lábam csak néha érinti a földet.
Végre ott álltunk a Rókus kórház előtt. Anyám lenyomta a kilincset, de a kapu
nem nyílt. Hiába kiabált, hogy nyissák ki. Hiába dörömbölt, de nem engedtek be.
A Rókus kápolna is zárva volt. Nekem orvosra van szükségem! – kiabált zokogva
anyám. De minden hiába – akkor megyünk a Fasori kórházba – jelentette ki,
könnyeit letörölve. Megragadta kezem és vonszolt maga után.
Újra
átszaladtunk a Rákóczi úton. Három német katona géppisztollyal haladt egymás
mögött tőlünk alig tíz méterre, amikor egy hatalmas csattanást hallottunk.
Anyám lerántott a földre. Amikor felnéztünk a három katona ott feküdt egymásra
borulva élettelenül. Egy perce még éltek. Ha mi érünk át előbb, mi halunk meg,
iszonyatos volt! Felálltunk és amennyire lehetett, kikerültük őket. Alig tudtam
levenni róluk tekintetemet. A többi német katona már visszafelé szaladt, s
mutogattak, hogy az oroszok a Keletinél vannak. Tovább osontunk a fal mentén.
Az Akácfa utca kereszteződésénél hatalmas detonáció rázta meg a levegőt. Egy
ház dőlt össze, csupa por és repesz lett minden. Ahogy kissé elült a felhő,
láttuk, hogy egy nő fekszik az út közepén, a feje lapos, vértócsa veszi körül.
Ez nem lehet véletlen, hogy mi megint megúsztuk! Ez nem lehet csak szerencse,
ügyesség! Magunkhoz térve folytattuk félelmetes utunkat a fasor felé. A Hunyadi
térnél már nem lehetett ráismerni a környékre, annyi ház omlott össze. Most már
kerülgettük a halottakat, cikk-cakkban lépkedtünk közöttük. Fülemben lüktetett
a vér és iszonyat látványa.
Elértük a
Fasori kórházat. Ez is zárva volt, de pár perc után kinéztek a pici kémlelő
ablakon és anyám könyörgésére kinyílt a kapu és mi bezuhantunk rajta.
Elhadarta, hogy egy fülészre lenne szükség és rám mutatott. Előkerült hamar egy
orvos, aki azt mondta, hogy ennek a gyereknek azonnal fel kell szúrni a fülét,
nem lehet vele várni, már így is későn jöttünk. A műtét megtörtént, hamarosan
kezdtem magam jobban érezni. Anyám fáradtan a falnak döntve várt, rám a padon.
Szemét lehunyva pihente ki az elmúlt órák izgalmait. Csak akkor nyitotta ki
újra, amikor az orvos visszakísért hozzá. Hálával és köszönettel nézett az
orvosra, aki annyit mondott, hogy hamarosan rendbe jön a kisöreg.
Aztán újra
az utcán voltunk. Fától fáig futottunk fulladozva. Mire a Lövölde térre értünk,
már az orosz katonák integettek, hogy menjünk be a kapu alá. De anyám csak
rohant velem tovább. Golyózápor pattogott körülöttünk a falon, amihez
lapultunk. Csak lüktető fülemet hallottam, ahogy visszhangzott benne minden
puskalövés. Végre újra a Szív utcában voltunk. A kapu kitárva, mögötte katonák
lapultak. Szinte repültünk befelé nagyapám karjába, aki a katonákkal
barátkozott nem is eredménytelenül. Fájdalomdíjként egy darab fekete kenyeret
ejtett az ölembe. – Bátor legény vagy! – és nyomott egy barackot bekötött
fejemre. Felnéztem rá, csak homályosan láttam az arcát, talán a könnyeimtől, vagy
az iszonyattól, amit gyermekszemmel láttam és soha sem felejtek el.