Ezerkilencszáznegyvenháromban
történt Budapesten. Egy elővárosi, kis családi házban, közel a vasútállomáshoz,
lakott egy serdülőkorú legényke. A fiúcska az elemi iskola tanulójaként élte a
szegény gyerekek hétköznapi életét.
Édesapa nélkül nevelték a nagyszülők. Édesanyja,
tüdőbetegsége miatt, sokszor volt szanatóriumban. A nagyapa keresete elég
szűkösnek bizonyult a rendes megélhetéshez. A kisfiú, látva a mindennapi
gondokat, egyre csak azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni nagyszüleinek,
akiket nagyon szeretett. Főleg a hó végi napok bizonyultak kilátástalanul
nehéznek. Ilyenkor sok esetben hitelbe vásárolt a nagymama, amit aztán a
következő fizetésből kiegyenlítet. Emiatt majdnem mindig adósságban éltek.
Egy napon a
kisfiú a nagyobb iskolatársaitól megtudta, hogy a vasúthoz keresnek diákokat nyári
szünidei munkára, amely abból állt, hogy a felnőtt krampácsoló előtt haladva a
gazt, füvet ki kellet húzni a vágány mellől. Egyszóval gaztalanítani kellett a
vágányokat. A jó kereset reményében a kisfiú is jelentkezett, de sovány,
alacsony termete miatt csak próbaidőre vették fel.
Nagyon
büszke volt magára. Úgy próbált viselkedni, hogy komoly munkásnak látszódjon.
Persze akármilyen komoly volt, mégsem alkalmazták. A krampácsoló munkás mindig
a sarkában állt, és sok esetben, miatta nem tudott tovább haladni. A fűcsomókat
nem lehetett kihagyni. Így hát egy hét leteltével erősebb fiút alkalmaztak
helyette.
Azzal
vigasztalta magát, hogy nemcsak ő, de sok-sok cimborája is otthagyta ezt a
fárasztó munkát. Nem bírták az egész napos hajlongást. Délutánra már alig
tudtak kiegyenesedni.
Házuk
udvarán egy hatalmas fekete eperfa állt. Amikor valami bánat vagy szomorúság
érte, ha megharagudott az egész világra, erre az eperfára menekült bánatában.
Ebben az
esetben is ez történt! Nagyon szégyellte a történteket és a véznaságát. Az
eperfán gubbasztott egész délelőtt. A vasútra gondolt, miközben a már érett,
szép nagy-szemű epreket eszegette. Legfőbbképpen a pénzkereset lehetősége
kötötte le gondolatait. Egyre csak azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni a
család szűkös anyagi helyzetén. Itt, az eperfán támadt az a remek ötlete, hogy
a szépen megérett eperszemekkel kéne valamit kezdeni. És ekkor egyszer csak észrevette
a kerekes kút mellett álló szép, fehér, zománcozott vödröt, mely arra várt,
hogy valaki telimerje vízzel! Gondolatát egy gyors tett követte. Leugrott a
fáról, felkapta a vödröt, és újra a fán termett vele. Gyors mozdulatokkal
teleszedte fekete eperrel.
‑ Mamikám,
légy szíves, vedd el a vödröt tőlem, de vigyázz, mert teli van eperrel!
‑ Jövök
már, jövök! De mondd, minek ez a rengeteg fekete eper? A szád is teljesen lila.
Hogy nézel ki? A vizes vödör is fekete lett!
‑ Édes Mamikám, ezt
a vödör epret kiviszem a vasútra, megpróbálom eladni. Akármennyit kapok érte, jól
járunk!
‑ Hogy képzeled?
El sem bírod a vödröt. Különben is, mire odacipeled, összetörik az egész, levet
ereszt.
‑ Akkor is
megpróbálom!
‑ Hát, ha
mindenáron meg akarod próbálni, nem bánom, vidd! Úgy csináld, hogy a vödör
aljára tegyél egy sor eperfa levelet, erre fektess egy sor kiválogatott, legszebb
epret, de csak lassan, óvatosan rakosgasd, hogy ne törjön a gyümölcs. Ha kész,
akkor megint jöhet a falevél, és az eper sor. Ezt addig folytasd, amíg nem telik
meg a vödör. Adok neked egy vizes bögrét, azt óvatosan rakd teli, és kínáld kedvesen
a beérkező vonat utasainak! Ha szerencséd van, pénzt is kaphatsz érte.
A kisfiú örömében
ugrándozni kezdet, s közben egy nagy puszit nyomott a nagymamája arcára.
Másnap reggel
korán kelt és vidáman szedte a frissen érett epreket, úgy, ahogy azt a nagyija
tanácsolta. A teli vödör nagyon nehéz volt, lassan haladt a vasútállomás felé.
Többször megállt, úgy érezte, hogy a karja menten kiszakad a vállából. De
mindez nem érdekelte, csak a keresetre gondolt.
Amikor az első
szerelvény befutott az állomásra, ő már a tele bögrével kínálgatta az epret, a vonat
ablakán kihajoló utasoknak.
‑ Én is kérnék
kisfiú, nekem is adjál! Mennyibe kerül?
A fiúcska osztogatta, de pénzt nem mert kérni érte. Volt
persze olyan utas is, aki szerencsére, amikor visszaadta a bögrét, nem
felejtett el beletenni pár fillért, de volt, aki még egy pengőt sem sajnált a
mézédes, friss eperért…
A kisfiú futva
szaladt haza az üres vödörrel. Szinte repülve ugrott a nagyija ölébe, aki a
meglepetéstől alig kapott levegőt.
‑ Nagyikám, nézd!
– mennyi pénzünk van! Ezt mind neked adom.
‑ Hogy’ képzeled? Ezt te kerested, a tied,
kis unokám!
‑ Nem az enyém - feleli a kisfiú -, ez az egész
családé. Te kezeled a pénzt, nagyikám, hát ezt is légy szíves kezelni!
A nagymama
szemeiben könnycseppek tornyosultak a meghatottságtól, a konyhakredenc felé
fordult, hogy az unokája ne lássa mennyire elérzékenyült.
A kisfiú minden
reggel a vasútállomáson kínálgatta a frissen szedett epret. A kereseti lehetőség
sajnos nem tartott sokáig, mert a gyümölcs teljesen beérett, lehullott a fáról.
A vakációnak hamar
vége lett! Így hát a kis pénzszerzési lehetőség is elapadt. A kisfiú szomorúan
vette tudomásul vége az eperszezonnak, újra tanulni kell!...
*
Egy alkalommal az
iskola falitábláján a következő felhívás volt olvasható: "Jelentkezzen az
a tanuló, aki el tudna látni egy cipődoboznyi selyemhernyót eperfa levéllel, és
gondozná addig, míg a hernyók begubóznak. A gubókat átveszi a begyűjtő állomás,
és némi kézpénzt fizet érte.” Óriásit kiáltott örömében, és máris az igazgatói
iroda előtt toporgott, nehogy lemaradjon a selyemhernyóról…
De erről majd
legközelebb számolok be…
JKL