Egy puskalövés

– Szevasz, Szadai! – Jé, te vagy az, Lajos? Nem hiszek a szememnek! Az én régi harcostársam a seregből? Nahát, semmit sem változtál, csak a pocakod nőtt meg egy kicsit. – Te sem panaszkodhatsz Bandi, te is jól nézel ki. Mesélj! Mi van veled? Mit csinálsz? – Egy autószerelő-műhelyben dolgozom. Elég jó és te Lajos? – Én sofőrködöm, mint a seregben, csak most fizetésért. Emlékszel a húsz pesti vagány sofőrre? Hogy is mondta az a bunkó tizedes? „Sofőrök, pestiek, gondom lesz magukra!" Vajon a többi tizennyolc sráccal mi lehet? Hogy úszták meg a forradalmat mundérban? – Engem az októberi események után Bicskére ve-zényeltek, ott voltam az ütegparancsnok pilótája. Simán megúsztam. De, te Lajos? Úgy tudom, a hadosztálynál maradtál. – Hát igen. Kemény napok voltak azok. – Mesélj, mit tudsz a többiekről? – Bandikám nem szívesen emlékszem vissza. Sok a fájó emlék. – Azért mesélj Lajoskám, mi történt a haverokkal? A kis fiatal Takács alhadnagyunkkal, de rendes srác volt. – Szegény feje jól megjárta. Ahogy csendesedtek az események, sietett a szüleit meglátogatni. A Keleti pálya-udvaron hátulról úgy arcon csapták, hogy elvesztette az egyik szemét. Mindez, csak úgy tévedésből, ávósnak nézték. Aztán nemsokára leszerelték. – Ez borzasztó! És a többiek? A Menyus, aki mindig sumákolt, a Dinnye a kerek fejével, meg Marján Gabi, emlékszel? Mikor ideges volt mindig dadogott. Spek Pista, akinek a lábmosás volt a heppje. Manzel Gyuri, aki orvosi táskával vonult be katonának. Azt hitték róla, hogy doki, aztán mikor kinyittatták vele a táskáját, hát mi volt benne, egy borotvaecset, meg három rúd mákos bejgli, ez volt a teljes felszerelése. – És mi lett azzal a cigányképű sráccal, aki a mentőkocsival három kislányt hozott be a laktanyába, aztán ott bújtattuk őket napokig. Haj, de régen volt! Hogy elszaladtak az évek. Nekem is már két lányom van! És a Szadai család, hogy áll? – Nekem egy fiam és egy lányom van, igaz kétszer nősültem. Sietek is, mert az asszony nem szereti, ha későn megyek haza! – Maradj még egy kicsit Lajos. Te mit tudsz a fiúkról? – Nem sokat, csak a szegény Marján Gabi haláláról hallottam. – Meghalt, ez elképesztő! – Ha nem tudsz róla, hát elmondom. Egy reggel azzal állt elő a gépkocsi alosztályvezetőnk, hogy aki nincs szolgálatban, az menjen ki a híradós kocsival a városba és az elhagyott kocsikat, gyűjtsék be a laktanyába. Mentünk mi szívesen, mert akartuk látni, mi van az utcákon? Itt-ott még ropogtak a fegyverek, de minket nem zavart. Jó társaság jött össze az önként jelentkezőkből. Ahol láttunk egy elhagyott kocsit, ott egy sofőrt letettünk, s ha sikerült beindítani, akkor irány a Mátyás laktanya. Ha nem sikerült, akkor vonóhorogra akasztva vontattuk be. Marján Gabi is velünk volt, tudod, az a katona, kinek már régen le kellett volna szerelnie, de a forradalom miatt nem szerelték le. Pedig, hogy akart szegény! Hiszen beteg édesanyját kellett volna eltartania, mert egy kis rokkant nyugdíjból élt. – No, ahogy a külső Üllői úton a sofőr meglátott egy elhagyott orosz ZIL kocsit, Gábor mindjárt leugrott. Majd én beviszem! Szólt oda nekünk, s ment az elhagyatottnak látszó kocsihoz. Behajolt a nyitott ablakán, mikor hirtelen egy puskalövést hallottunk. Csak azt láttuk, hogy Gabi a kocsi mellett a földre csúszik. Leugráltunk a kocsiról, odarohantunk, de ő már nem élt. Fejen lőtték! Körbenéztünk, hogy honnan jöhetett a lövés? Nem láttunk mást, mint csukott ablakokat, sehol egy lélek az utcán. Iszonyú csend volt! Szegény Gábort bevittük a laktanyába. Mi mást tehettünk. Többet nem is kaptunk, ilyen parancsot. Gondolhatod, az anyjának milyen csapás volt. A fia hősi halott lett, és alhadnaggyá léptették elő. De most már tényleg megyek. Ha még ezek után is érdekelnek azok az események, ugorj be hozzám, a műhelybe a Dankó utcába. Na, szia! S ezzel otthagyott. Sokáig álltam mereven, a járda aszfaltját néztem. Hirtelen nem is tudtam kiszámolni, hány év telt el az óta.