EZ IS AZ 50-ES VILLAMOSON TÖRTÉNT
A végállomáson szálltam fel az 50-es
villamosra.
Mivel szeretem a
kényelmet, na meg a korom is megkívánja már.
Dacára a forró
napsütésnek, megvártam a következő villamost.
Kis várakozás után,
a beérkező szerelvény megüresedett. Kényelmesen felszálltam, a sok hely közül
kiválasztottam számomra a legkényelmesebb helyet. Természetesen menetiránnyal
szemben, az ablakhoz ültem.
Kis bámészkodás után elővettem
táskámból a KOPÉ rejtvény újságot, hogy a tizenkét megálló alatt ne unatkozzak.
Közben lassan kezdett megtelni a szerelvény. Ekkor egy csapzottnak látszó diák-
lány tolakodott befelé. Észrevette a velem szembe ülő üres helyet, a hátát
balkezével megszabadította az igen nehéz tanszerekkel telitett hátizsákjától,
és behajította elém, de a balkezes dobást elvéttetve az irányt a lábaimon
landolt. Ez persze őt egy kicsit sem zavarta. A jobb kezében tartott zacskóból
kihalászott egy pizza szeletet. Úgy néztem, még meleg lehetett, mert a hátizsák
tetejére helyezte, ami stabilan állt a két lábamon. Nem mertem lábaimat kihúzni a hátizsák alól,
mert féltem, hogy a zsíros, kolbásszal, telerakott pizza a nadrágomra esik. A
tejeskávé színű nadrágomon foltot hagyva.
A diáklány nem zavartatta magát. A nyakában lógó kis táskájából egy könyvet vett
elő, és miután kényelembe helyezte magát, olvasni kezdett és időnként beleharapott
a pizzába.
Néztem az újságomat, csak félszemmel pislogva tekintettem, hol a
táskára, hol a pizza evő utastársamra. Közben arra gondoltam, hogy hamar elfogy
az étel és leszáll a lábaimról.
A pizza elfogyott, de a zsíros
papír maradt a hátizsák tetején. Most már mindegy gondoltam, abban bíztam, hogy
előbb leszáll a villamosról, mint én. De nem így történt. Ő nem mozdult, én
viszont már közeledtem a megállóhoz. Most mi legyen? – nekem muszáj leszállnom.
Rövidke gondolkozás után, egyszerűen kihúztam a lábaimat a hátizsák alól. A kislány
kis ártatlan arcáról lesült, a háborgatásom jele. Egy jó kora grimaszt vágva
felém, nyugtázta, hogy a pizzás papír leesett, a hátizsákja felborult. Én az
ajtóból még visszanéztem aztán leszálltam.
A mai napig sokszor a kislányra gondolok, és
töröm a fejem, hogy jól cselekedtem-e! – vagy nem! Remélve, hogy az én kis
unokám vajon