Esőben az 50-es villamoson

Azt a mindenit, megint teli van az ég alja esőfelhőkkel! Még ugyan nem esik, vigyek magammal ernyőt, akkor biztos nem lesz eső. Ha nincs nálam ernyő, akkor váratlanul hullik a fejemre, nem kímélve ruhám, táskám. Most is ez történt. Kíváncsi voltam, mi az igazság! Azért is ernyő nélkül indulok el otthonról, igaz egy kalapot tettem a fejemre. Bármi lehet jelszóval. Álltam az 50-es villamos megállójában. Nem rég mehetett el, még a végét láttam is. Az utasok sokasága kezd összegyűlni, várják a következő szerelvényt. Közben elered az eső. Az esernyők szinte parancsszóra nyíltak ki. Az eső engem se kímél, pedig az a csúnya felhőcske, igazán láthatná a magasból, hogy esernyő nélküli utazni vágyó emberke vagyok. A kalapom pereméről csurgot le a víz a ruhámra. Úgy próbáltam helyezkedni, hogy két ernyőt tartó ember közt álljak. Így talán kevesebb víz jut nekem. A villamos még sehol! Az emberek kezdtek türelmetlenkedni. Előre hajolgatva lesték, jön-e már a villamos. A mellettem álló hölgy ernyője, hajolgatása közben beleakadt a kalapom karimájába. Úgy látszik a nő, észrevette, mert gyorsan megfordult, amitől a kalapom hamar a földre került. Egy röpke tornamutatvánnyal felvettem a vizes, sáros kalapomat a földről és bal kezem segítségével megfogtam, nehogy még egyszer elhagyja a fejemet. Még mindig nem láttam a villamost. Most vettem csak észre, hogy a kalapfogó kezem újába becsorgott az esővíz. Már éreztem a honom alatt az esővíz hidegét. Úgy láttam, a jó Isten könyörületes, mert küldte a várva várt 50-est. A tömeg úgy megrohamozta az ajtókat, mint a háború alatt a kenyér-osztást. Természetesen én is a tülekedők sodrásával kerültem fel a kocsi peronjára. Érdekes, hogy mindenki a lépcsőre lépés pillanatában csukta össze esernyőjét. Most örültem igazán, hogy ebből a műveletből kimaradtam, esernyő hiányában. De észrevettem, hogy akadt olyan, főleg hölgy, akinek az ernyő összecsukása nem sikerült. Sokan szitkozódtak. Nekem sikerült két összecsukott esernyő között megállnom. Volt, aki beljebb menne, de volt, aki kijjebb szeretett volna az ajtóhoz kerülni. Én a stabilnak látszó helyemért igen szerencsésnek éreztem magam. Bár a szerencsém közé nem kalkuláltam be, hogy a mellettem lapuló hölgy összecsukott esernyőjéről a lecsurgó víz a szandálomba csöpögött. Éreztem, hogy a zoknim vizes lett. Próbáltam a lábamat áthelyezni más irányba, azonban kísérletem csődöt mondott. Ekkor jutott eszembe, hogy én vagyok a hibás, mért nem jöttem gumicsizmában! Nem baj, már csak kb. hét-nyolc megálló, és a végállomáson leszünk. Megint óriási szerencsém volt! Egy jól megtermett iskolás gyerek a hátán lévő hátizsákjával úgy megtaszított, hogy elkerültem a lábbelimbe csöpögő esernyő alól. Most sikerült megtapasztalni azt is hogy, hogy az iskolai hátizsák két funkciós. Jól megoldja a helyváltoztatási helyzetet, valamint mindig olyan helyzetbe kerül, hogy helye legyen a gazdájának. Na, végre a végállomásra értünk! Az eső csendesedik, csak a lábaim az esőáztatta cipőben hangosan cuppognak. Felnéztem az égre és hálát adtam a Teremtőnek, hogy a metró feltalálását megérhettem. És még talán a zoknijaim is megszáradhatnak.