Éjszakai séta

ÉJSZAKAI SÉTA


  – Záróra! Kérem szépen záróra! – harsogja végig a pincér a vendéglőt. Rekedt, cigarettafűstől szétmart hangja fáradt, de határozott volt.
  A lány, és a fiú kihörpintették, ami még a poharukban volt, fizettek, és engedelmesen kiballagtak a helységből.
  Kint meleg volt az éjszaka. Bár még alig ismerték egymást, szótlanul összehangolták lépteiket és ballagtak a Duna felé.
  A fiú katona volt. Sapkáján megcsillant a lámpák fénye. Egyik sarkon körülnézett, nem látják-e, majd lopva levetette sapkáját a fejéről, és a derékszíja alá fűzte. Így már jobban érezte magát. Merészen átfogta a lány vállát és úgy sétáltak tovább.
  A lányon vékony nyári karton ruha volt, a fiú átérezte a tenyerén a lány bőrének melegét. Szájával óvatosan megérintette a halántékát. A lány nem tiltakozott.   Mindketten gyöngédségre, szerelemre, szeretetre vágytak, amit az élet, még nem adott meg nekik. Úgy érezték most jött el az idő.
  Nem messze egy öreg nénike virágot árult. Talán már nem is gondolt vevőre, mert elszunyókált a virágai felett. A fiú odament és kért tőle egy szál szegfűt. A nénike álmosan csomagoló papírt keresgélt. A fiú intett, hogy nem kér csomagolást. A fiú a lány kezébe adta a szál virágot, és ő mosolyogva emelte arcához és szívta be annak illatát.
  Egymásba karolva lépegettek le a Duna-part lépcső-jén. A nagy víztükör csillogott, remegett, és halkan csobo-gott. Alig szóltak egymáshoz, annyira meghatotta őket ez az együtt töltött, kellemes este. A sötétben nem is nagyon látták, meddig ér fel a Duna vize.
  Találomra leültek az egyik lépcsőre, és csókolózni kezdtek. Valahol hajómotor dohogott, s távolról lassan mozgatta a vizet, Először enyhe hullámok, majd egyre hangosabb vízlökések érték el a lépcsőket.
  A lány kibontakozott az ölelésből és figyelte a víz hullámzását. A fiú kivette a kezéből a virágot és meg akarta fürdetni a vízben. S közben arra gondolt, ne hogy hamar elhervadjon. Lejjebb merészkedett a lépcsőn egy-két fokkal, hogy a virágszál elérje a lépcsőket, csapkodó vizet. Csak a csobbanásokat hallotta, de nem látta, meddig ér fel a víz. A lány is utána ment, vagyis inkább csak lejjebb csúszott a lépcsőn.
  A távoli hajó erősebb hullámverése most ért oda igazán. Váratlanul felcsapott a lépcsőre és a fiú megbillent guggoló egyensúlyában, ösztönösen a leány kezéhez kapott, aki nem várta a rémült rántást és maga is a fiú után bukott. Mindketten a vízbe estek. Hiába próbáltak kapaszkodni a lépcsők szélébe, kezük nem tapadt a nyálkás, csúszós kőhöz. A fiú agyán átvillant, hogy segítségért kiabál, de eszébe jutott, hogy ilyen későn senki nem tartózkodik a közelben. Hiába tapogatott a lábával, az nem ért sem lépcsőt, sem mederkövet. A lány valószínű nem tudott úszni, és nagyon megijedt, belekapaszkodott a fiúba. A hullámok egyre erőteljesebben dobálták-sodorták őket. A fiú minden erejét összeszedve ellökte a lányt és feldobta magát a lépcsőre. Egyet prüszkölve leoldotta derékszíját, és a lánynak dobta, majd kihúzta vele a száraz köre.
Sokáig nem tudtak megszólalni, csak remegtek, mindkettőjükre rátapadt a vizes ruha, tele mohás iszappal. Mikor, valamennyire magukhoz tértek, döbbenten mérték végig egymást.
  – Hogy megyek én így haza? – kérdezte a lány.
  – Hogy megyek én így vissza a laktanyába? – kér-dezte a fiú. Lehúzta csizmáját, kiöntötte belőle a vizet.
  A lány tehetetlen elkeseredésében sírni kezdett. A fiú a lány felé nyúlt, hogy megsimogassa, és bocsánatot kérjen a történtekért, de a leány ellökte a kedveskedő kezet. Még álltak egy ideig szótlanul, aztán csak egymásra utalva mégis elindultak fel a lépcsökön a város felé.
  Gyalog mentek. Szégyellték a piszkos vizes ruhájukat az emberek előtt. Néhány sarok után, a fiú óvatos keze mégis belesimult a leány tenyerébe. Mindkettő jéghideg volt. Így mentek tovább, szegfű nélkül a külső Kerepesi út irányába.
  Mögöttük ázottan dideregve ballagott a szerelem.