Egy februári
havazást követő reggelen vidéki városba vonatoztunk barátaink kiállításának
megnyitójára. Ennek a kiállításnak aktív részesei voltunk egy irodalmi műsor
keretében.
A helyi művelődési
házhoz való érkezésünkig több óra telt el. Ezeknek, az unalmasnak tűnő óráknak
elviselhetőségét az alant leírt esetek, vidították fel a már-már az évszaknak
megfelelő szomorú, szinte búskomorságba menő hangulatunkat. És mindezt tetőzte
a Keleti pályaudvar tömege, és a félreérthető információk sokasága.
Az utazási
tapasztalatunkat figyelembe véve, már jó korán a pályaudvar csarnokában,
nyaknyújtogatással egybekötött tolakodó gyakorlatokat végeztünk, a vonatindulásokat
és érkezéseket jelzőtábla előtt. Ugyanis a két tábla együtt van, ebből adódóan
az utazni akaró, és az utast várok gyülekező helye lett! Egy negyedórai
gyakorlat után, sikerült a tábláról leolvasni vonatunk indulásának hiányos
paramétereit. Dicséretesen jó érzéseinkre bízva magunkat, a hatos vágány
irányába vettük utunkat. Megérzésünk most is kiválóan működött. A sínpár
szerelvény nélkül álldogált a helyén és türelmesen várta velünk együtt, hogy
egy gyorsvonat a hátára telepedjen, és mi a tolongó emberekkel együtt
felszállhassunk.
A peronon a
sokaságban két kalauzra, emlékeztető hölgyre lettünk figyelmesek, talán az
egyforma sapka bátorított fel minket arra, hogy vállaljuk esetleges tévhitünk
ódiumát és meg merjük kérdezni, hogy szerintük a Csordásra menő gyorsvonatot,
ide erre a vágányra tolják-e, melynek tizenöt perc múlva kell indulnia? A kissé
félős, de udvariasan feltett a kalauznőkérdésünkre a még udvariasabb válaszból
tudtuk meg mindazt, ami a kiírásokból hiányzott. Sőt, jóval többet elárultak a
kalauz formájú hölgyek arról, hogyha Csordásra szeretnénk eljutni, akkor az
első három kocsi valamelyikében foglaljunk helyet. Ettől a szakszerű
felvilágosítástól felbátorodva siettünk előre, s közben egy csigát is
megszégyenítő gyorsasággal behúzta egy villanymozdony a szerelvényt.
Végre
elfoglalhattuk helyünket egy dohányzó fülkében, mely a nem dohányzó felíratót
viselte a vagon oldalán. De itt szerencsénkre a fülke társaink sem dohányoztak.
Az utazásunk első
percei után, a nagyon kellemes meleget, felváltotta az ülés alatti túlfűtött
radiátor. Egy darabig próbáltuk elviselni a kazánfűtökre emlékeztető meleget.
Felállva, folyosói nadrágszellőztetéssel próbáltuk a vasút felé jelezni
túlmelegítettségünket, de inkább arra gondoltunk, milyen jól jönne ebből a
melegből máskor egy kicsi.
Alsó végtagjaink
hűsítése közben, ránk tört az éhség igen csúnya érzete. Tatabánya környékén
járhattunk, mikor a Keletiben vásárolt sós kiflimmel végeztem! Ezt a kiflit,
inkább agyonsózott kiflik kategóriájában kellett volna árulni, vagy azoknak,
akiknek a víz bevételére különösképp szükség van.
Kollégáim
kínálására cukorka szopogatásába kezdtünk! De minden hiába, ez csak fokozta a
hideg sör iránti vágyunkat. Na, csak érjünk Csordásra, az első utunkba kerülő
ivó lehetőséget ki fogjuk használni.
A vonatról
leszállva, némi tudakozódás után, gyalogosan vágtunk egyenest a város szíve
felé. A társaság férfi tagjával tüzetesen fürkésztük az utca jobb és
baloldalát, oly annyira, hogy a víztócsákra szánt figyelmünk is át-terelődött,
az üzletek felirataira. Már-már a város közepe táján járhattunk (természetesen
vendéglő sehol) kolléganőnk javaslatára megettük a még táskájában lapuló
sajtos, kolbászos szendvicset. Ez olaj volt a tűzre! Most már el tudom
képzelni, milyen lehet a tengeren hánykolódni édes víz nélkül! A szendvics
elfogyasztása után, egy mellékutcába szédelegve, csodák-csodájára egy vendéglőt
fedeztünk fel. Bár bizonytalanok voltunk a nyitva tartásban, mert még se
bemenő, se kijövő embert sem láttunk. Arról nem is beszélve, hogy a
kerékpártartó is üresen tátongott az italbolt előtt. Ez nagyon gyanússá tette a
helyzetet.
Kolléganőnk
eközben boldogan tudatta velünk, hogy a sarkon van a Posta hivatal,
képeslapokat akar vásárolni, majd jön utánunk.
A barátságosnak
mondható italbolt, vendég nélkül üresen tátongott! Csak a mi hangos köszönésünkre
emelte fel a fejét a játékgép melletti fiatalember. Majd megjelent a csapos nő.
Eközben én a megyei újságra lettem figyelmes mely a pulton hevert. Minden
megkérdezés nélkül, belelapoztam, hátha találok, valami aprócska nyomot a mai
kiállításra vonatkozóan. Azt hittem, hogy az elvakított szomjúságom okozta
rossz látásomat, és máris rendeltem két pohár sört, egy kávét és egy
narancsszörpöt. Aztán egy kecskelábú asztalhoz ülve lestük a pincérnő
megjelenését, kezében a tálcával, és azon a gyöngyöző, világ legszebb színeivel
átszőtt söritalt. Az első korty után mély fájdalom hasított a felső hatos fogam
környékére. Olyan hideg volt a sör, hogy csak félkortyonként, a kezünk
ölelésétől melegedve tudtuk iszogatni. Úgy látszik, ezt kaptuk büntetésül
mohóságunkért!
Kolléganőnk
lelkesen mutogatta a város híres épületeit, bemutató lapokat. Érdekes nekem úgy
tűnt, mintha mind egyforma lenne, meg is kérdeztem, hogy ennyire tetszenek a
városi műemlékek, hogy többet is vásároltál belőle? Na nem egészen, válaszolta,
de a postai tisztviselőnő ezt is csak nagy keresgélés után, a páncélszekrényt
felkutatva találta, és rögtön közölte, hogy másmilyen nincs, ne is kérjek,
megsajnáltam és megvettem mindet! Ha már ennyi, energiát fektetett bele a
képeslapok eladásába. Majd csak meglesznek továbbra is együtt, a gyűjtő
albumomban!
Az újság többszöri
áttanulmányozása után, sem találtunk nyomokat a kiállításra vonatkozóan. Most
már kissé megpihenve és lehűtve szomjúságunkat a pulthoz mentem, hogy eleget
tegyek fizetési kötelességemnek.
– Legyen szíves
számolni, fordultam a játékgép előtt ácsorgó eladóhoz.
– Igen, máris! – és ezzel egy rendeletekkel
teli dossziét vett elő és mély odafigyeléssel tanulmányozni kezdte.
– Fizetni
szeretnék!
– Hallom, hallom,
azt teszem, kérem, majd egy ceruzát vett elő és egy számológépet. Kollégáim
eközben előre mentek, kint vártak az ajtó előtt.
– Mennyivel
tartozom? Legyen szíves, mondja már meg!
– Türelem kedves vendég, mindjárt megleszek
vele! Nyomogatni kezdte számológép gombjait, majd úgy láttam, papírra veti a
megjelent számsorozatokat és tompa végű ceruzájával próbálta azokat összeadni,
vagy kivonni, de lehet, hogy osztani akart. (Reméltem, hogy gyököt vonni nem
akar). Türelmetlenségemet látva ő is egyre nyugtalanabb lett félig felemelt fejével
oldalvást reám pillantva vörösbor színű arccal, és egy igen határozott
mozdulattal, összetépte a számolóblokkot bezárta a számológépét, és közölte
velem, hogy hatszáznegyven forintot fizessek! De még hozzá tette, egy fanyar
mosolyt erőltetve szájára, kár, hogy nem tegnap jöttek a kedves vendégek, mert
mától van áremelés, tegnap még olcsóbban számoltunk. Sajnos még nincs elég
gyakorlatom az új árak kiszámításában, önök az első vendégeim, áremelést
követően. Hűha erre jól ráfáztam! De a kíváncsiság kis ördöge nem hagyott
békén, vajon mennyit veszítettem azon, hogy ma van a kiállítás megnyitó és nem
tegnap volt? Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, rákérdeztem, mondja kedves, ha
tegnap jöttünk volna, mennyit kellett volna fizetnem? Negyven Forinttal kevesebbet,
volt a kurta válasza.
Lelki egyensúlyom
helyreállítása céljából egy kellemeset sétáltunk, és jókat nevettünk a
történteken.
Kíváncsiságunk
most teljes mértékben a helyi újság felé terelődött. Valahol csak lehet kapni
friss városi lapot, hátha benne van a kiállításról, valami rövidke cikk. Több
járókelőt megkérdeztünk, de érdemleges válasz nem tudott adni senki sem! Végül,
annyit sikerült megtudnunk egy idősödő úrtól, hogy a postai hírlapárusnál
próbálkozzunk. Ez remek ötlet, eszünkbe sem jutott magunktól.
Nagy lelkesedéssel
vágódtam be a szép modern posta épületbe. Már éppen faggatni kezdtem volna a
csinos hírlapárust, mikor egy gyors mozdulattal elém tolt egy táblát. „Leltár
miatt zárva.” Hadd, ne írjam le, amit most gondoltam, de az eszemen azért sem
fog túljárni! Kinéztem, melyik pultnál állnak a legkevesebben, és rögtön odavágódtam.
Párperces sorban állás után sikerült megtudnom a barátságos hölgytől, hogy a
városnak tudomása szerint nincs saját újságja. Bár ez nem biztos, de szerinte
csak a megyei lapokban szoktak közölni érdemleges híreket. Szomorúan vettük
tudomásul, hogy egy ilyen szép városnak, saját mondanivalóját csak megyei
hírlapban tegyék közre.
A kultúrházban
nagyon kedvesen fogadtak, kávéval és pezsgővel kínáltak minket. Megnéztük a
szép karban tartott épületet, különböző szakkörök szobáit. Az igazgatónő
felhívta figyelmünket, a nem messzire Lévő Városmúzeum megtekintésére. Őrömmel
fogadtuk a javaslatát, mivel még bőven volt időnk a kiállítás megnyitójáig.
Már éppen azon
tanakodtunk, kiálljon a pénztárhoz, hogy megvegye jegyeinket, mikor az ajtó
melletti táblára nézve vettük észre, hogy hétfőn zárva. Jó ez a mai formánk!
Ebbe is beletörődve kezdtünk egy újabb sétaútba, az üzletsor irányába.
Szép, díszes
kirakatok követték egymást. Itt lassabban haladtunk, ismerkedve az itteni
árakkal, mely meglepően alacsonynak tűntek, főleg a hölgyeknek. Ennek
következtében pillanatokon belül csak mi, férfiak voltunk az utcán. A butikok
egyenesen beszippantották a társaság nő tagjait. Szívből sajnálom
férfitársaimat, mert a feleségek kiváltása az üzletekből bizony, eléggé
megviselhette pénztárcájukat.
A kiállítás
megnyitó jól sikerült, szép számmal akadtak érdeklődök a festmények, és a
kiadványaink iránt.
Meglepetéssel a
kultúrház vezetője szolgált, mert az előző napi megyei újságból kifénymásolta a
kiállítással kapcsolatos újságcikket, és mindnyájunknak adott egy-egy példányt
belőle. Mi megköszöntük szíves gondoskodását, és szervező munkáját.
A vasútállomásra
kollégánk vitt ki, így hát nem történt semmi érdemleges dolog velünk, csak
annyi, hogy kielemeztük a kiállítás és az irodalmi műsor eseményeit.
A vonatra várás
perceit emlékezetessé tette a bemondó nő vékony, éles, és hadaró hangja,
melyből nem lehetett érteni egy szót sem! A hangerő viszont akkora volt, hogy
biztos a városban is meghallották. Ezek a bemondások nagyon felingereltek
minket, mert nem értettünk belőle semmit, és nem tudtuk valójában, melyik
vágányra érkezik a vonatunk!
De van Isten és
közelünkbe vezényelt két beszélgető vasutast, akiknek elpanaszoltuk bánatunkat,
jót derültek rajta. Úgy látszik mákunk van, mert ma már kétszer két vasutas
segített utazási céljaink elérésében. És mivel ők
sem értettek semmit az egész tájékoztatóból, így józan eszükre hagyatkozva
ajánlották, hogy maradjunk itt! – mert valószínű, ide fog beállni a pesti
gyors, mivel tegnap is ide érkezett.
Nagyon bosszantott
a dolog, főleg nem értve, hogy egy forgalmistát sem, de még egy pénztárost sem
zavar ez az artikulátlan hang! – mely nem öregbiti, csak rontja a vasút
hírnevét. Kinek jó ez?
Mindezeket egybe
véve jól sikerült a napunk, kényelmesen IC. gyorssal értünk haza, és főleg
jókedvűen.