Egy valóságos történet, amelynek minden mondata a valóságot tükrözi.
A Szarvas csárdánál szálltam
fel a villamosra. Vasárnap lévén én sem siettem, akár a többi utas. Kényelmesen
elnyúlva, terpeszkedve ültem le. A nap csodálatosan szórta melegét, élvezettel
nézegettem ki az ablakon. Igaz, időre mentem, de bőven volt időm élvezni az
esőmentes napnak az örömét.
Négy megálló után, amikor a
következő megállóhoz értünk, az első ajtónál leszállni kívánt utasok simán le
tudtak szállni. De utánuk nem akart becsukódni a kocsi ajtaja. Többszöri
próbálgatás után is csak csapkodott a kétszárnyú ajtó, úgy verdesett, akár egy
szárnya tört madár. A villamosvezető nő egy darabig próbálgatta a becsukás
állapotát elérni, de az ajtó nem akart szót fogadni a szitkozódó vezetőnek. Kezével
próbálgatta az ugráló ajtót megállítani. Mivel ez nem volt hatásos, visszament,
és egy nagy köteg kulccsal a kezében tért vissza. Majd a kulcs-csomóból
válogatni kezdte azt a kulcsot, amely az ajtó feletti dobozt kinyitja. Kis sikerélmény után, matatott az ajtórángató
szerkezet között. Ami eredménytelen volt a további rángatódzást illetően. Kissé hosszúra nyúlt percek után közölte a
kedves utasokkal, hogy a középső ajtón tudnak csak leszállni, illetve felszállni.
Majd ezek után a fülkéjéből bezárta az ajtókat.
A vezető hölgy nem nyugodva
bele, kereste a hibát, miért is nem nyitódik az a fránya ajtó, mikor ő pontosan
a megállóban állt meg. Megnézte a lépcsőt nincs-e beszorulva. Úgy látta minden
rendben van. Majd többszöri nyitás próba után sem volt hajlandó az ajtó ki-
nyílni. Egy pár jól irányzott rúgást is alkalmazva, a lépcsőt próbálta jobb
belátásra bírni! Eredmény azonban elmaradt, ez az ajtó makacsabb a kelleténél,
állapította meg magában.
Közben a sietősebb utasok, már
türelmetlenkedni kezdtek, egy-egy megjegyzést eleresztve, az egyre idegesebb
vezetőnő felé. Akinek sikerült a csapkodó ajtón át kijutni, és kívülről
próbálta az ajtó ideges rángatódzását megakadályozni. Most már az utasok többsége
drukkolva figyelt és nevetett a mérgelődő vezetőn, aki már elérte azt, hogy az
a fránya ajtó a rángatódzástól elfáradva teljesen becsukódott. Természetesen a
villamosvezető nőt az utcán hagyva.
Most már az egész kocsi nevetni
kezdett. A továbbutazók bent, a villamos ajtók bezárva, csak a vezetőnő a
szerelvény mellett állva, dühösen rugdosva az ajtót. Az eredmény még váratott
magára. A fiatalabb fiúk mutogatva, nevetve integettek a dühtől egyre jobban
idegesebb vezetőnőnek. Akinek türelme, már a végsőkig tartott. És ekkor erős
lábát, amelyen szerencséjére nadrág volt, magasra lendítette, és teljes erőből
belerúgott a szófogadatlan ajtóba. Ami azon nyomban annyira megnyílt
fájdalmában, hogy a vezető nő két kezét bedugva, az ajtóközt szét tudta
feszíteni. Sikerült a kocsiba bejutni. Elégedetten körülnézett, hátha valaki
értékeli ezt a nem mindennapi teljesítményt. Ennek a szokásostól eltérő
műveletnek azonban, csak néma közömbösség volt az eredménye. Majd a hátsó ajtót
kinyitva, tűz piros arccal (valószínű az előző erőfeszítéstől) közölte a Kedves
utasaival, hogy a hátsó ajtón szálljanak le, hozzá téve, hogy mögötte álló
szerelvény viszi, majd őket tovább.
Egy kicsit megsajnáltam a
szegény villamosvezető nőt, akinek a vasárnapja nem valami jól kezdődött.
Én viszont nem késtem el így
sem a találkámról.