Drága bor

A 60-as évek elején, fiatal házasemberek voltunk. Minden lelkesedésünk, fantáziánk a motorkerékpárok körül járt. Mi fiatalok, nagyon szerettük ezeket a két-kerekű, pöfögő járgányokat, hiszen akkor még autóhoz jutni lehetetlen álom volt! De hiába szerettük barátaimmal, ha feleségeink egyáltalán nem osztoztak a motor iránti lelkesedésünkben. Egy nyári hétvégén, elhatároztuk, hogy szívünkhöz nőtt motorjainkat otthon hagyva, elvisszük családjainkat kirándulni. Nem volt nehéz elhagyni Budapest zajos belvárosát, hiszen a Fogaskerekűvel hamar kijutottunk a szabadba. A Normafa közelében találtunk egy tisztást, ahol leheveredtünk. Az asszonyok tízórait kezdtek készíteni, mi pedig focizni mentünk. Ha már nincs motor, legalább rúgjuk a labdát, ahogy kissrác korunkban. Robi barátom egy idő után heccelni kezdett: – Fogadjunk, hogy nem tudsz már ezen a kapufán függeszkedve egyik végéből a másikba átjutni! – Én nem tudok? – na, mibe fogadjunk, hogy sikerül? – Egy üveg zöldszilvániba!– jó lesz? Kezet fogtunk, tanú is volt rá. Így teljesen szabályszerű volt a fogadásunk. Erős, mokány fiú voltam, nem okozott gondot ez a kis bemutató. Minden rendben ment, csak mikor a kapufa végére értem, a fogadás megnyerésének biztos tudatában nagy hetykén leugrottam a kapufáról. Csak azt nem néztem, hogy hol érek földet? A salakos, göröngyös talajon a bokám kifordult, én rázuhantam és nagy reccsenéssel eltört. Bután néztem a pillanatok alatt elkékülő, dagadó lábamat. – De kár, hogy most nincs itt a motorom! – mondta Gyuri és szó nélkül eltűnt. Nemsokára taxival tért vissza, aztán befuvaroztak a baleseti kórházba. Iszonyú fájdalmak közepette megvizsgálták, megröntgenezték a lábamat, és úgy dön-tőttek, előreláthatóan egy hétig a kórházban kell maradnom. Közben a lábamra teljes hosszában gipsz került. Egy délután a kórházban meglátogatott Robi, barátom, hóna alatt egy becsomagolt üveg lapult, pironkodva mondta: – Ez jár neked, mert tulajdonképpen megnyerted a fogadást, és az ágyamra ejtette a nyereményemet. – Kösz! – mondtam csendesen. – Nem kellett volna. – Aztán igyekezz meggyógyulni, hogy újra motorozhassunk! Hat-hét után járógipszet kaptam. Feleségem dolgozott, én viszont nagyon unatkoztam egésznap otthon. Kigondoltam, hogy most itt az alkalom és rendbe szedhetem a motorom. Apránként szétszereltem a kapualjban és felbicegtem vele az emeleti, kis barkács helyiségembe. Ha már szét van szedve, gondoltam, át is festhetném, úgy is van egy kiló tűzpiros zománcfestékem. Milyen szép piros motorom lesz! Nem fognak ráismerni a barátaim. Nekivetkőztem fürdőnadrágra, meleg is van, meg féltem is nehogy esetleg összekenjem magam. A festék fel-keverésénél tartottam éppen, mikor a nehéz gipsz-csizmában elvesztettem egyensúlyomat és nekiestem az asztalnak, tehetetlenségemben a festékes doboz után kaptam, mely természetesen azonnal felborult, és ráömlött a gipsszel borított lábamra.. A gipsz azonnal beszívta a festéket és rátapadt a lábamra, testemre. A feleségem, aki akkor jött haza a munkából, a látványtól majd nem rosszul lett. Az első látásra, hogy a lábam vérzik. Azonnal taxit hívott, hogy bevigyen a kórházba gipszet cseréltetni. A gépkocsivezető készségesen nyitotta előttem az ajtót, mint egy szánandó betegnek, csak akkor hőkölt hátra, mikor a lábamra nézett. Ő is véresnek nézte a gipszes lábam, és rögtön felajánlotta, hogy szerez egy mentőt. Nem kis megerőltetésembe került a magyarázkodás. De végül is sikerrel járt, csak előbb újságpapírt hozatott a feleségemmel. Az újságpapírba tekert gipszes lábammal beülhettem a kocsijába. Közben többször elismételte, ha összefestékezem a kocsiját, ki kell tisztíttatnom. A kórház folyosóján iszonyodva néztek rám a várakozó betegek. – Micsoda balszerencse! – sopánkodtak. – Nem elég, hogy gipszbe van, még baleset is érte. Írutam-pirultam, a nővérke lélegzete is elállt, mikor lábamra nézett. Meg sem mertem szólalni, csak álltam félszegen, bénán! Mi lesz most? – gondoltam. – Hát nem fogja megdicsérni a főorvos úr! Annyi bizonyos – mondta, miközben betuszkolt soron kívül az orvosi szobába. Az orvos rezignáltan nézett a lábamra. – Mi az magának nem tetszett a fehér gipsz, és átmázolta pirosra? – Á, nem, főorvos úr kérem, csak ledőlt a festékes doboz. – Szóval maga festő és táppénz alatt maszekolt. – De kérem, én nem. – A betegállomány nem arra való, hogy közben dolgozzunk! – Nem vagyok festő, nézze meg a személyimet! És nem vállaltam munkát. – Hé, kollégák láttak már piros gipszet? Nem is néz ki rosszul! Na, menjen át a gipszelőbe! És ha még egyszer piros gipsszel jön vizsgálatra, kiírom munkaképesnek! A lábam szépen gyógyult. Hat-hét után levették a gipszet, de menni még nem tudtam, csak bottal. Utókezelésre, gyógytornára kellett járnom. A tornateremben az volt a feladat, hogy a gyógyuló testrészünkkel labdát kellett egymásnak gurítanunk. Egy betegtársammal ezt a játékot hamar eluntuk és fejelgetni kezdtünk. Épp egy jól irányzott fejest adtam vissza neki, mikor ő elhajolt és a labda a mögötte lévő lemezjátszóra esett, ami nagy csörömpöléssel leborult a földre. – Miért nem kaptad el a labdát? – förmedtem rá partneremre. – Mert nagyon magas volt, és nem tudok nyújtózkodni a fájó derekammal – válaszolta. A gyógytornásznő épp akkor lépett be. Szeme villámokat szórt, mikor meglátta a földön a darabokra tört lemezjátszót. – Ezek szerint ma nem tudunk zenére tornázni – közölte röviden. – A jövő órára hoz egy új lemezjátszót, vagy vegyünk fel jegyzőkönyvet inkább? – Hagyja csak nővérke, veszek egy másikat, nekem ez már nem számít. Annyit ráfizettem már a fogadásomra, hogy ez már semmiség. Különben is zöldszilváni tulajdonos vagyok! Nem igaz?