A 333-as, Szent Imre herceg cserkészcsapat Millei
Ernő csapatvezető parancsára felsorakozott a templom előtti téren. A
szentmisére való bevonulás előtt, egy gyors létszámjelentést kért a
rajvezetőktől.
Minden cserkész ismerte helyét, nem okozott gondot a
négyes oszlopokban való felállás, és az ezt követő bevonulás a templomba. A
cserkész egyenruha fegyelmezett gyerekké varázsolt minden fiatalt. Még azokat
is, akik egy kicsit pajkosabbak voltak a kelleténél.
Ezek a sorakozók, az árvalányhajjal díszített
sapkák, kalapok egyirányú hullámzása, figyelemre és gyakori megállásra bírta a
szentmisére igyekvőket. Mi büszkén kifeszített mellkassal álltuk a ránk
szegeződő tekinteteket.
A bevonulás hang nélkül, nagyon fegyelmezetten,
szinte ceremonikusan történt. A két padsor között középen vonult el a csapat,
és az oltár előtt tisztelegve, két oszlop balra, míg a másik két oszlop jobbra
kanyarodva a fal mellett megállt. Mi cserkészek soha nem ültünk le, minden
szentmisét állva hallgattunk végig.
Egy alkalommal a szentbeszéd befejeztével a plébános
úr a csapatvezető felé fordulva kérte, hogy egy kis cserkészt, azaz
farkaskölyköt jelöljön ki és küldje a sekrestyébe, mert egyik másod ministráns
fiú meg-betegedett és helyettesíteni kellene.
Csapatvezetőnk egy fejbólintással jelezte, hogy
rendben és máris felénk fordult. Katonás, de ugyanakkor jóságos arccal fiúról
fiúra nézett, ki az, aki ezt a tisztességet kiérdemelné, és korban is alkalmas
másod- ministránsnak, kit jutalmazzon meg. Nagyon nehéz lehetett ez a feladat.
Gyorsan, igazságosan dönteni, bizony nem könnyű dolog, mikor többen is vagyunk
9-10 éves, fegyelmezett gyerekek.
Én kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy egy
biztató bólintással tudtomra adta, hogy a mai misén én fogok ministrálni.
– Jézuskám, édes jó Istenem ilyen közel kerülni
hozzád! A szentélyt elválasztó korlát mögé, ahová csak papok és ministránsok,
na meg Kincses bácsi teheti be lábát. Ezt sem mertem remélni soha, – fordult
meg fejembe a gondolat. – Csak érdemes volt jó és fegyelmezett farkaskölyöknek
lennem.
Nagyon meghatódtam. Remegtem az izgalomtól. Még a
ministráns ruhát is fordítva vettem fel. Kincses bácsi (az öreg sekrestyés)
vette észre, hogy nincs rendben az öltözékem. Mosolygott izgatottságomon, aztán
odaszólt a három ministráns fiúnak, bemutatott egymásnak minket, és kérte a
őket segítsenek nekem, mert én most fogok először ministrálni.
A fiúk nagyon segítőek voltak. Intettek, jeleztek,
ha valamit nekem kellett tennem, én fogtam a tömjéntartót. Először attól
féltem, hogy kiszórom, de nem szórtam. Aztán azon izgultam, hogy jókor nyújtsam
az első ministránsnak, de ez is sikerült. Egész mise alatt, nagy izgalomban
voltam, főleg amikor a csengőt ráztam a hivők felé, az se volt ám semmi!
Izgalmamat tetőzte, hogy drága szüleimet is megláttam a második sorban ülni. Ők
is meglepődtek, nem gondolták, hogy ott látnak majd segédkezni a miséző pap
közelében. Éreztem, szemeiket egy pillanatra sem veszik le rólam. – Nem, nem,
most nem hibázhatok! Mit mondanának a szüleim? Az ismerősök, ha valamit
elrontok Az osztálytársaimról nem beszélve. Borzasztó lenne! De biztos, hogy
többé a csapatvezetőm sem bízna rám komoly feladatot. Nagyon szégyellném magam!
A szentmise befejeződött minden nagyobb hiba nélkül.
Felsóhajtottam! – Köszönöm drága jó Istenem, hogy segítettél nekem. – Nagyon
büszke voltam magamra.
Mire a szentmise befejeztével a csapat újra kint
állt a templomtéren, én is odaértem hozzájuk.
A csapatvezetőm biccentett fejével. Ügyes voltál
fiam, – mondta és jelezte, álljak be a sorba.
A csapat énekszóval indult a cserkészotthona felé.
Nagyon büszkén meneteltem, minden hangerőmet beleadtam az éneklésbe. Úgy
éreztem még mindig engem, figyel mindenki, de főleg a jó Isten.
A csapatgyűlésen többet nem esett szó a
szentmiséről. Millei Ernő a további cserkész feladatokról beszélt. Megnézte az
őrsi naplókat, tanácsokat adott. dicséretek, és elmarasztalások közepette.
Játszottunk, énekeltünk, majd a gödöllői nagy
cserkésztalálkozóról mesélt nekünk, melyen részt vett. Nagy áhítattal
hallgattuk beszámolóját. Még hazafele is
beszélgettünk, micsoda élmény lehetett a külföldi csapatok bemutatkozása,
élmény dús programjaikkal.
Ebédre értem haza. Otthon szüleim gratuláltak. Én
olyan büszke voltam, hogy még a cserkészegyenruhámat is csak többszöri
felszólításra vettem le, de délután újra, beöltöztem, mert újabb
cserkészprogram várt.
Így telt egy cserkészvasárnap ötvennyolc-évvel
ezelőtt.