Cserkészvasárnap

        A 333-as, Szent Imre herceg cserkészcsapat Millei Ernő csapatvezető parancsára felsorakozott a templom előtti téren. A szentmisére való bevonulás előtt, egy gyors létszámjelentést kért a rajvezetőktől.
        Minden cserkész ismerte helyét, nem okozott gondot a négyes oszlopokban való felállás, és az ezt követő bevonulás a templomba. A cserkész egyenruha fegyelmezett gyerekké varázsolt minden fiatalt. Még azokat is, akik egy kicsit pajkosabbak voltak a kelleténél.
        Ezek a sorakozók, az árvalányhajjal díszített sapkák, kalapok egyirányú hullámzása, figyelemre és gyakori megállásra bírta a szentmisére igyekvőket. Mi büszkén kifeszített mellkassal álltuk a ránk szegeződő tekinteteket.
        A bevonulás hang nélkül, nagyon fegyelmezetten, szinte ceremonikusan történt. A két padsor között középen vonult el a csapat, és az oltár előtt tisztelegve, két oszlop balra, míg a másik két oszlop jobbra kanyarodva a fal mellett megállt. Mi cserkészek soha nem ültünk le, minden szentmisét állva hallgattunk végig.
        Egy alkalommal a szentbeszéd befejeztével a plébános úr a csapatvezető felé fordulva kérte, hogy egy kis cserkészt, azaz farkaskölyköt jelöljön ki és küldje a sekrestyébe, mert egyik másod ministráns fiú meg-betegedett és helyettesíteni kellene.
        Csapatvezetőnk egy fejbólintással jelezte, hogy rendben és máris felénk fordult. Katonás, de ugyanakkor jóságos arccal fiúról fiúra nézett, ki az, aki ezt a tisztességet kiérdemelné, és korban is alkalmas másod- ministránsnak, kit jutalmazzon meg. Nagyon nehéz lehetett ez a feladat. Gyorsan, igazságosan dönteni, bizony nem könnyű dolog, mikor többen is vagyunk 9-10 éves, fegyelmezett gyerekek.
        Én kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy egy biztató bólintással tudtomra adta, hogy a mai misén én fogok ministrálni.
        – Jézuskám, édes jó Istenem ilyen közel kerülni hozzád! A szentélyt elválasztó korlát mögé, ahová csak papok és ministránsok, na meg Kincses bácsi teheti be lábát. Ezt sem mertem remélni soha, – fordult meg fejembe a gondolat. – Csak érdemes volt jó és fegyelmezett farkaskölyöknek lennem.
        Nagyon meghatódtam. Remegtem az izgalomtól. Még a ministráns ruhát is fordítva vettem fel. Kincses bácsi (az öreg sekrestyés) vette észre, hogy nincs rendben az öltözékem. Mosolygott izgatottságomon, aztán odaszólt a három ministráns fiúnak, bemutatott egymásnak minket, és kérte a őket segítsenek nekem, mert én most fogok először ministrálni.
        A fiúk nagyon segítőek voltak. Intettek, jeleztek, ha valamit nekem kellett tennem, én fogtam a tömjéntartót. Először attól féltem, hogy kiszórom, de nem szórtam. Aztán azon izgultam, hogy jókor nyújtsam az első ministránsnak, de ez is sikerült. Egész mise alatt, nagy izgalomban voltam, főleg amikor a csengőt ráztam a hivők felé, az se volt ám semmi! Izgalmamat tetőzte, hogy drága szüleimet is megláttam a második sorban ülni. Ők is meglepődtek, nem gondolták, hogy ott látnak majd segédkezni a miséző pap közelében. Éreztem, szemeiket egy pillanatra sem veszik le rólam. – Nem, nem, most nem hibázhatok! Mit mondanának a szüleim? Az ismerősök, ha valamit elrontok Az osztálytársaimról nem beszélve. Borzasztó lenne! De biztos, hogy többé a csapatvezetőm sem bízna rám komoly feladatot. Nagyon szégyellném magam!
        A szentmise befejeződött minden nagyobb hiba nélkül. Felsóhajtottam! – Köszönöm drága jó Istenem, hogy segítettél nekem. – Nagyon büszke voltam magamra.
        Mire a szentmise befejeztével a csapat újra kint állt a templomtéren, én is odaértem hozzájuk.
        A csapatvezetőm biccentett fejével. Ügyes voltál fiam, – mondta és jelezte, álljak be a sorba.
        A csapat énekszóval indult a cserkészotthona felé. Nagyon büszkén meneteltem, minden hangerőmet beleadtam az éneklésbe. Úgy éreztem még mindig engem, figyel mindenki, de főleg a jó Isten.
        A csapatgyűlésen többet nem esett szó a szentmiséről. Millei Ernő a további cserkész feladatokról beszélt. Megnézte az őrsi naplókat, tanácsokat adott. dicséretek, és elmarasztalások közepette.
        Játszottunk, énekeltünk, majd a gödöllői nagy cserkésztalálkozóról mesélt nekünk, melyen részt vett. Nagy áhítattal hallgattuk beszámolóját.  Még hazafele is beszélgettünk, micsoda élmény lehetett a külföldi csapatok bemutatkozása, élmény dús programjaikkal.
        Ebédre értem haza. Otthon szüleim gratuláltak. Én olyan büszke voltam, hogy még a cserkészegyenruhámat is csak többszöri felszólításra vettem le, de délután újra, beöltöztem, mert újabb cserkészprogram várt.
        Így telt egy cserkészvasárnap ötvennyolc-évvel ezelőtt.