Ha
mostanában visszagondolok erre a negyvenöt éve történt eseményre, nem tudom,
létezik-e még olyan repeső öröm, boldogság, izgatott várakozás, amit akkor
éreztünk. Mi, a háborútól csonttá soványodott, sápadt gyerekek újra fényre
kerültünk a pincékből és készülődtünk az első cserkésztáborozásra. Élelmiszer,
ruha, felszerelés nem volt, csak vezetőinkben az elszánt akarat: a háborútól
koraérett, megkínzott gyerekeket újra igazi gyermekélményben részesíteni.
A
felkészülés és felkészítés igen szigorúan, pontosan folyt. Akiknek egyenruhája,
vagy sapkája volt, az már gazdagnak számított. Szinte semmi élelmiszert nem
tudtunk összegyűjteni, így a csapat vezetősége arra a döntésre jutott, hogy
saját munkánkkal fogjuk előteremteni a tábor fenntartásának lehetőségét. Két
marhavagont sikerült a szűkös keretből kibérelni, s mi izgatott örömmel
sorakoztunk fel a pályaudvaron. Hátizsákunk ugyan lapos volt, csak a szívünk
dagadozott. Fegyelmezett sorokban vártuk, hogy a mi vagonjainkat is a többi
után kapcsolják, majd felmásztunk indulásra várva. A sovány kis gyerekkezek még
sokáig integettek a peronon maradt könnyező szülőknek.
Mi már
gondolatban Szentetornyán jártunk, a sokat emlegetett táborhelyünkön. Egy sűrű
erdő közepén vertük fel sátrainkat, a falutól négy kilométerre. Az első
éjszakán rám esett az őrségadás. Vacogott a fogam a félelemtől a sötét, zúgó
erdőben, de meg sem mukkantam, nehogy gyávának tartsanak. Ha zörrent a bokor, halálráváltan
kiáltottam rá: Állj, ki vagy! – de a saját hangomra sem ismertem rá. Ilyenkor
egy eltévedt nyúl, vagy csak a szél zörgette az ágakat. Pár percre alábbhagyott
szapora szívverésem, de hamarosan újabb ijedelem ért. A gondosan körülárkolt
sátrak felé valaki, vagy valami szuszogva közeledett óvatos surranással.
Összeszorult a torkom a rémülettől és kimeresztettem a szememet a hang
irányába. Aztán hirtelen éles visítást hallottam. Az őrök velem együtt
odarohantak. Elemlámpákkal rávilágítottunk a váratlan látogatóra. Rémületünknél
már csak a humorérzékünk volt nagyobb, mert egy elkóborolt apró vadmalac járt a
tábor környékén és belepottyant az árokba. Végül mi mentettük ki szorult
helyzetéből és útjára engedtük, nem kellett biztatni elrohant sivalkodva.
Másnap
vasárnap, a csapatvezető zászlófelvonáskor tájékoztatta cserkészeket, hogy
bemegyünk a faluba istentiszteletre. Mindenki a legjobb ruháját vette fel. Néma
csendben vonultunk be a templomba. Vigyázzállásban hallgattuk végig a misét. A
végén a plébános kihitette az összegyűlt falubelieknek, hogy Rákoshegyről
megérkezett a 333-as Szent Imre herceg cserkészcsapat. Aki teheti, és szívesen
látna egy-egy cserkészt ebédre, az a templom előtt felsorakozott fiúkból
válasszon és vigye magával. Elmondta azt is, hogy a község határában, az
erdőben táborozunk, önerőből látjuk el magunkat, nincs pénzünk. Kéri a község
lakosait, hogy aki valami munkát tud adni a fiúknak, az szóljon a
csapatvezetőnek. A munka fejében kizárólag élelmet fogadnak el, amit bevisznek
a tábori konyhára.
Felsorakoztunk
a templom előtt. Nem gondoltuk, hogy szinte összekapnak rajtunk, annyira
szívesen láttak bennünket. Engem egy idős házaspár vitt magával és olyan ebédet
adtak, amilyet talán még háború előtt sem ettem. A végén a bácsi felhúzott a
kútból egy nagy dinnyét és az ölembe adta. Pipaszár lábaim rogyadoztak, ahogy
végigcipeltem a falutól a táborig.
Másnap
mindenki ment a faluba dolgozni. Volt, aki répát egyelt, néhányan gyümölcsöt
szedtek, az idősebbek fát vágtak. Az élelem egyre gyűlt a tábori konyhán. Este
játszottunk, nagyokat birkóztunk, és elmondhatatlanul jól éreztük magunkat.
Halványodni kezdtek a háború iszonyatos emlékei.
A munka és a
játékon kívül igen szigorú és következetes szabályok voltak érvényben, a
cserkésztáborban. Egyik társunk, aki munkája fejében egy napon hatalmas dinnyét
kapott, a hosszú úton nem tudott ellenállni a csábításnak és az árok szélére
ülve megette. A kapuőrség az érkezőktől elvette a keresményét, de ő nem tudott
semmit átadni. Összeült a tábor vezetősége és az a döntés született, hogy, aki
nem tartotta be a parancsot, egyedül este meg keresményét nem gondolva a többi
cserkésztársára, nem méltó arra, hogy a táborban maradjon. Ez volt a legnagyobb
büntetés. Hiába sírt, kért bocsánatot, mennie kellett. Szomorúan néztük, ahogy
a falu felé vette útját. Összeszorult a szívünk a látványon, hiszen nekünk is
sokszor korgott a gyomrunk az utóbbi időkben, s nehéz volt ellenállni a
kezünkben hozott finomságoknak.
Kicsapott
társunk éjszaka bezörgetett falusi munkaadóihoz. Az éjszakát náluk töltötte,
majd másnap a házaspár visszakísérte és kérték a táborvezetőt, hogy bocsásson
meg neki és fogadja vissza. Ám ez sem segített. A táborvezetőség nem másította
meg a döntését. Példát kellett statuálni.
A két hét
nagyon hamar elszaladt, A búcsú tábortűzhöz meghívtuk a falu apraja-nagyját,
akik minket segítettek munkával, élelemmel, jó szóval szeretettel. A falu
vezetősége és a plébános meglepetést hoztak nekünk a búcsúzás alkalmából. Nem
messze Szentetornyától egy lány cserkészcsapat táborozott, akik megtudván, hogy
másnap hazamegyünk, minden fiúnak sütöttek egy kis kerek cipót. Legyen
útravalónk.
Felszálltunk
a marhavagonokba. Sokáig néztem a falu felé, az apró dróthálós ablakon át.
Kezemben tartottam a kis barna cipót. Egészen átmelegedett. Nem mertem
beleharapni. Olyan szép volt, olyan kerek, olyan egész, amilyen soha semmi az
óta az életemben! Csontos térdemen egyensúlyoztam majdnem hazáig, aztán az
éhség csak legyűrte bennem a csodálatot és beleharaptam.
Vajon
sütnek-e még közel fél évszázad után olyan cipót, amit én akkor ettem?