Cserkésztörténet 1947

  Ha mostanában visszagondolok erre a negyvenöt éve történt eseményre, nem tudom, létezik-e még olyan repeső öröm, boldogság, izgatott várakozás, amit akkor éreztünk. Mi, a háborútól csonttá soványodott, sápadt gyerekek újra fényre kerültünk a pincékből és készülődtünk az első cserkésztáborozásra. Élelmiszer, ruha, felszerelés nem volt, csak vezetőinkben az elszánt akarat: a háborútól koraérett, megkínzott gyerekeket újra igazi gyermekélményben részesíteni.
  A felkészülés és felkészítés igen szigorúan, pontosan folyt. Akiknek egyenruhája, vagy sapkája volt, az már gazdagnak számított. Szinte semmi élelmiszert nem tudtunk összegyűjteni, így a csapat vezetősége arra a döntésre jutott, hogy saját munkánkkal fogjuk előteremteni a tábor fenntartásának lehetőségét. Két marhavagont sikerült a szűkös keretből kibérelni, s mi izgatott örömmel sorakoztunk fel a pályaudvaron. Hátizsákunk ugyan lapos volt, csak a szívünk dagadozott. Fegyelmezett sorokban vártuk, hogy a mi vagonjainkat is a többi után kapcsolják, majd felmásztunk indulásra várva. A sovány kis gyerekkezek még sokáig integettek a peronon maradt könnyező szülőknek.
  Mi már gondolatban Szentetornyán jártunk, a sokat emlegetett táborhelyünkön. Egy sűrű erdő közepén vertük fel sátrainkat, a falutól négy kilométerre. Az első éjszakán rám esett az őrségadás. Vacogott a fogam a félelemtől a sötét, zúgó erdőben, de meg sem mukkantam, nehogy gyávának tartsanak. Ha zörrent a bokor, halálráváltan kiáltottam rá: Állj, ki vagy! – de a saját hangomra sem ismertem rá. Ilyenkor egy eltévedt nyúl, vagy csak a szél zörgette az ágakat. Pár percre alábbhagyott szapora szívverésem, de hamarosan újabb ijedelem ért. A gondosan körülárkolt sátrak felé valaki, vagy valami szuszogva közeledett óvatos surranással. Összeszorult a torkom a rémülettől és kimeresztettem a szememet a hang irányába. Aztán hirtelen éles visítást hallottam. Az őrök velem együtt odarohantak. Elemlámpákkal rávilágítottunk a váratlan látogatóra. Rémületünknél már csak a humorérzékünk volt nagyobb, mert egy elkóborolt apró vadmalac járt a tábor környékén és belepottyant az árokba. Végül mi mentettük ki szorult helyzetéből és útjára engedtük, nem kellett biztatni elrohant sivalkodva.
  Másnap vasárnap, a csapatvezető zászlófelvonáskor tájékoztatta cserkészeket, hogy bemegyünk a faluba istentiszteletre. Mindenki a legjobb ruháját vette fel. Néma csendben vonultunk be a templomba. Vigyázzállásban hallgattuk végig a misét. A végén a plébános kihitette az összegyűlt falubelieknek, hogy Rákoshegyről megérkezett a 333-as Szent Imre herceg cserkészcsapat. Aki teheti, és szívesen látna egy-egy cserkészt ebédre, az a templom előtt felsorakozott fiúkból válasszon és vigye magával. Elmondta azt is, hogy a község határában, az erdőben táborozunk, önerőből látjuk el magunkat, nincs pénzünk. Kéri a község lakosait, hogy aki valami munkát tud adni a fiúknak, az szóljon a csapatvezetőnek. A munka fejében kizárólag élelmet fogadnak el, amit bevisznek a tábori konyhára.
  Felsorakoztunk a templom előtt. Nem gondoltuk, hogy szinte összekapnak rajtunk, annyira szívesen láttak bennünket. Engem egy idős házaspár vitt magával és olyan ebédet adtak, amilyet talán még háború előtt sem ettem. A végén a bácsi felhúzott a kútból egy nagy dinnyét és az ölembe adta. Pipaszár lábaim rogyadoztak, ahogy végigcipeltem a falutól a táborig.
  Másnap mindenki ment a faluba dolgozni. Volt, aki répát egyelt, néhányan gyümölcsöt szedtek, az idősebbek fát vágtak. Az élelem egyre gyűlt a tábori konyhán. Este játszottunk, nagyokat birkóztunk, és elmondhatatlanul jól éreztük magunkat. Halványodni kezdtek a háború iszonyatos emlékei.
  A munka és a játékon kívül igen szigorú és következetes szabályok voltak érvényben, a cserkésztáborban. Egyik társunk, aki munkája fejében egy napon hatalmas dinnyét kapott, a hosszú úton nem tudott ellenállni a csábításnak és az árok szélére ülve megette. A kapuőrség az érkezőktől elvette a keresményét, de ő nem tudott semmit átadni. Összeült a tábor vezetősége és az a döntés született, hogy, aki nem tartotta be a parancsot, egyedül este meg keresményét nem gondolva a többi cserkésztársára, nem méltó arra, hogy a táborban maradjon. Ez volt a legnagyobb büntetés. Hiába sírt, kért bocsánatot, mennie kellett. Szomorúan néztük, ahogy a falu felé vette útját. Összeszorult a szívünk a látványon, hiszen nekünk is sokszor korgott a gyomrunk az utóbbi időkben, s nehéz volt ellenállni a kezünkben hozott finomságoknak.
  Kicsapott társunk éjszaka bezörgetett falusi munkaadóihoz. Az éjszakát náluk töltötte, majd másnap a házaspár visszakísérte és kérték a táborvezetőt, hogy bocsásson meg neki és fogadja vissza. Ám ez sem segített. A táborvezetőség nem másította meg a döntését. Példát kellett statuálni.
  A két hét nagyon hamar elszaladt, A búcsú tábortűzhöz meghívtuk a falu apraja-nagyját, akik minket segítettek munkával, élelemmel, jó szóval szeretettel. A falu vezetősége és a plébános meglepetést hoztak nekünk a búcsúzás alkalmából. Nem messze Szentetornyától egy lány cserkészcsapat táborozott, akik megtudván, hogy másnap hazamegyünk, minden fiúnak sütöttek egy kis kerek cipót. Legyen útravalónk.
  Felszálltunk a marhavagonokba. Sokáig néztem a falu felé, az apró dróthálós ablakon át. Kezemben tartottam a kis barna cipót. Egészen átmelegedett. Nem mertem beleharapni. Olyan szép volt, olyan kerek, olyan egész, amilyen soha semmi az óta az életemben! Csontos térdemen egyensúlyoztam majdnem hazáig, aztán az éhség csak legyűrte bennem a csodálatot és beleharaptam.

  Vajon sütnek-e még közel fél évszázad után olyan cipót, amit én akkor ettem?