Baseball sapkás

A baseball sapkás férfi bizonytalanul, félősen lép be az ívó ajtaján. Riadtan nézett körül, mint aki fél, hogy egy sörös üveg repül a fejéhez. De lehet, hogy ismerőst keres, vagy éppen megfelelő ülőhelyet. Rajtam kívül senki sem emeli fel a fejét, abszolút nem érdekli, azt az egy-két vendéget, akik az asztaloknál ülnek. Engem is csak azért, mert egyedül iszogatom a vörösboros fröccsömet, és mindenre odafigyelek, ami nem szokványos.
   A közel két méteres magas, kigyúrt testalkatú, és egy szódásüveg vastagságú szemüvegben, megjelenő férfi lassú testmozdulattal leül, a közelemben lévő asztalhoz. Táskáját magához szorítja, mint aki attól fél,, hogy elveszti, vagy ellopják féltve őrzött kincsét. Sapkáját természetesen a fején hagyja, mintha attól tartana, hogy kopaszra nyírt fejének árt a vendéglő levegője. Egy ideig üldögél, aztán lopva rám néz, talán arra kíváncsi, hogy figyelem-e őt. Mivel hamarosan kiderül, hogy nincs pincér, egy darabig még ül, majd nagyon lassan, szinte méltóságteljesen feláll, és az italos pulthoz megy.
   Egy rövid ideig szótlanul álldogál, várja, hogy a csapos megszólítsa. Néhány kínos perc elteltével ‑ látva, hogy nem foglalkozik vele senki-, félősen megszólítja a csapos kislányt.
   ‑ Egy deci száraz vörösbort szeretnék inni!
   A lány szótlanul elé teszi a kért italt. Mosoly hiányos arca elárulja, hogy egy ilyen nagydarab embertől egy deci bor igen kevés rendelés. Még egy barátságos pillantást sem érdemel. A férfi kis ideig nézi, mintha azt várná, hogy utána töltsön a csapos, hiába vár, ez nem sör, hogy lemenjen a habja. A nyugodt várakozásának semmi eredménye, fizet és egy idő múlva, visszaül a helyére. Mért nem iszik? Talán nem szomjas? – kérdezem csak úgy magamtól. Érdekes! Rám pillant. ‑ Ha nem szomjas, akkor miért jött be az ivóba? – érthetetlen számomra. Na végre, csakhogy eszébe jutott, hogy szomjas. Én alig várom, hogy ihassak. Majd elepedek a szomjúságtól, de ez a fickó igen csak furcsán viselkedik, állapítom meg. Két kortynál többet nem iszik. Maga elé teszi a poharat, hosszan szemléli. Mi a csodát lehet egy pohár vörös boron ennyit nézni? Elképesztő! Úgy látom, azt figyeli, nem nézi-e őt valaki. Lassan az asztalra helyezi táskáját. Még mindig figyel. Fél szemmel rám sandít, mint aki arra kíváncsi, hogy nem lesem-e titokban.. Óvatosan belenyúl, majd igen lassú mozdulattal, kivesz belőle egy hosszúkás kémcsövet. Kihúzza, dugóját, de közben óvatosan körbenéz. Senki nem figyeli. Csak én nem tudom kíváncsiságomat legyőzni. Szememet egészen jobbra fordítva, de fejemet egyenes tartva sandítok feléje. Feltűnően sokáig tartja rajtam a szemét. Most mit tegyek? – számhoz emelem poharamat, ezzel álcázom kínos helyzetemet, de előtte egy fanyar mosolyt küldök felé. Zavarba hoztam, úgy látom, de mint, aki belenyugszik, és tovább öntögeti borát a kémcsőbe. A teli kémcsövet azután gondosan bedugaszolja, majd lassan, méltóságteljesen visszacsúsztatja a táskájába, de előtte egy kék filctollal valamit még feljegyez a kémcső oldalára.
   Jé most, meg mit csinál!? Csak azt látom, hogy nagy hirtelenséggel felkapja maradék italát, és pánikszerű gyorsasággal leengedi a torkán, majd felugrik a helyéről, és nagy sebesen, dülöngélve távozik.
   Vajon ezt a műveletet, miért kellett ily titokzatosan végezni? Nem értem! A mai napig töröm rajta a fejem, de nem találok rá a magyarázatot.. És vajon mért dülöngélt?
   Lehet, hogy inkognitóban ellenőrzi a kocsmákat? A vastag sok dioptriás szemüveg is csak álca? Lehet, hogy igazából jól lát? Ennyi rejtély egy félórában!...