Ezt a kis
történetet azért adom közre, hogy a szélhámosságokon bosszankodó ember
elmosolyogjon az ilyen és ehhez hasonló eseteken. És persze nem árt az
óvatosság sem!
A koradélutáni
órákban történt, egy augusztusi vasárnapon. Pirike, a csinos, mindig vidám,
középkorú hölgy barátnőjével az ügyeletes orvoshoz igyekezett.
– Kérem,
szíveskedjenek várni, a doktor úr betegnél van, közölte a várakozókkal a
teltkarcsú nővérke. Ellenvéleményt nem tűrő hangja és a mozdulata kissé zavarba
hozta Pirikét, aki szerette volna megkérdezni, hogy mennyi ideig kell még
körülbelül várni az ügyeletes orvosra, de ezek után már nem merte.
Természetesen várunk! – törte meg a csendet a mindig készséges barátnő,
majd a nyomaték kedvéért hozzátette: – különben is, ezzel a dagadt karral
úgysem tehetünk semmi mást! – Pirikém, nagyon fáj? – Kérdezte – s közben
feltűnően annak a selyemsállal felkötött karjára meresztette égszínkék szemét.
A nővérke
ezt meghallva, egy gyors mozdulattal hátat fordított, hogy még a szétnyíló
köpenyét sem volt ideje összefogni. Ennek egyenes következményeképpen minden
várakozó beteg szeme csak egy irányba meredt.
– Elképzelheted,
hogy fáj! Látod milyen dagadt?
– Látom!
Csak azt nem értem, hogy tudott ez a nagydarab férfi a hullámmedencében a
karodra esni?
– Azt én sem
tudom. Nagy fájdalmat éreztem a karomban, és csak annyit hallottam, hogy
"bocs.".
– Legalább
udvarias ember volt, ez is ritka manapság.
– Akkor még
nem fájt ennyire, most egyre rosszabb! Jöhetne már a doki, biztos a balesetibe
fog utalni. – Látod, egyre dagadtabb lesz, kellett nekem strandra menni.
– Rövidesen
megérkezett a doktor, aki a vizsgálat után határozottan közölte Pirikével:
– Ezt bizony
meg kell röntgeneztetni! Valószínűleg eltörött. Máris adom a beutalót az Üllői
úti ügyeletes kórházba.
– Taxi,
taxi! Kérem, álljon meg! – hangoskodik segítő szándékkal a kis barátnő.
– Nem látja,
hogy foglalt vagyok?
– Csak azt
látom, hogy üres a kocsija!
– Buta liba,
attól még lehet foglalt!... – kiabált
vissza a sofőr, aki nem nézett ki rózsás fuvart a hölgyekből.
– Na gyere,
menjünk! Úgysem áll meg itt egyik sem. A Kossuth téren van egy taxiállomás...
– No csak,
kit látok? – kiált fel Pirike – nézd, csak itt van Zöldi Pista, tudod, ő az,
aki a házunkban lakik. Ezt a szélhámost megint kiengedték? Szabadlábon van
újra!
– Ez
felháborító! Gyere, kerüljük el gyorsan...
– Kézcsókom
a ház legszebb lakóinak! Nem akarjátok megismerni a jó öreg barátot, akár be is
mutatkozhatok, ha már nem vesztek rólam tudomást... Zöldi Ist...
– Ne is
folytasd! Tudjuk, a menő sportriporter, a nők bálványa...
István orrán
megbillent az aranykeretes szemüveg, zöld szemei egy másodpercre megmerevedtek
és arcán örömteli mosoly terült el a még nem túl mély ráncok mögött.
– De boldog
vagyok, hogy ismét látlak titeket.
– De kérdezz
meg minket is! – suttogja az orra alatt Pirike.
– Más ember
lettem, megneveltek! Már nem kell szégyenkeznetek miattam. De mi történt, ezzel
az aranyos kis karoddal Pirike drága?
– Valami
vadbarom ráugrott a strandon.
– Ejnye,
ejnye! Látszik, hogy nem voltam veletek. Csúnya vastag lett a karod, ezzel
azonnal orvoshoz kell menni.
– Éppen odatartunk,
egy taxit keresünk...
– Rögtön
szerzek egyet nektek, csak várjatok meg itt.
– Hova siet,
kérem? – szólt egy hölgy Istvánra – ha nem vette volna eddig észre, mi is
taxira várunk!
– Sajnálom!
Zöldi István, sportriporter vagyok! Ugye nem vennék a szívükre, ha késve
kezdeném a közvetítést?
– Az más,
akkor tessék csak előre menni...
– Na lányok,
mondjátok meg a sofőr bácsinak, melyik kórházba mentek. Eljövök veletek én is,
hátha szükségetek lesz az én férfias segítségemre. Különben sem sajnálom
tőletek az én drága időmet!
– István,
megint szélhámoskodsz?
– Áh, dehogy!
Úgy ismertek engem, el tudnám nézni tétlenül, hogy amikor a barátaim bajban
vannak, nem segítek nekik? Sofőr bácsi kérem, nyugodtan hajtson a főbejárat
elé, engem itt ismernek... Mit mondott, mennyi? Nem sok az egy kicsit,
ezerötszáz forint, ilyen szimpatikus utasoktól, pláne egy balesetet szenvedett
hölgytől? Na, Pirike fizesd ki, ezt nem sikerült lealkudni!...
Amikor
beléptek a baleseti váróba, István a sok várakozó beteget meglátva hangosan
morgolódni kezdett:
– Szóval,
üljünk le, és várjunk törött karral!? Ez egyenesen elképesztő! Mit képzelnek
ezek a nővérek! Halló, kérem, maga ebben a jól vasalt köpenyben orvos?
– Nem kérem,
én csak betegszállító vagyok!...
–
Gondolhattam volna! Az orvosoknak mindig lóg a nyakában valami! – Kedves
barátom, ezzel átkarolva a betegszállítót, elkísérte őt a folyosó végéig –
tudja, én Zöldi István vagyok, a sportriporter, biztos ismerős a hangom a
rádióból, nagyon sietek, a barátnőmnek eltörött a karja, gyorsan szükségünk
lenne egy orvosra, aki megröntgenezné! – Arra kérem, legyen kedves, szóljon egy
orvosnak! Nagyon kérem...
– Oh, rögtön
szólok a főorvos úrnak! Biztos, hogy mindjárt kijön, hiszen nagy sportbarát az
öreg...
– Látod
Pirike, már jön is a főorvos úr, nem kell kivárni a sorodat!
– Fáradjon
be ön is, riporter úr, azonnal megtudjuk, mi történt a kedves hölgy karjával. –
invitálta a főorvos a vizsgálóba Istvánt. – Nagyon jó! Így képzeltem én is!
Nincs komoly baj, csak egy nagy ütés érhette a karját, attól duzzadt meg
ennyire. Szerencsére nincs eltörve! Felírok egy jó kenőcsöt, ez majd gyorsan
rendbe hozza! Várjon csak egy kicsit, hölgyem, a nővérke majd felköti magának
szakszerűen! – Pihentesse sokat, ne sajnálja tőle a kenőcsöt! Három nap múlva
újból szeretném látni a karját!
– Köszönöm
doktor úr! Szerdán itt leszek! A viszontlátásra!
– Várjatok
meg odakint! – szólt Pirikéék után Zöldi István, rögtön jövök.
– Nagyon
köszönöm, főorvos úr! Hogyan tudnám meghálálni a fáradtságát, az általunk
elrabolt drága idejét? Úgy tudom, szeret meccsre járni, ebből arra gondolok,
netán ön is focizott valamikor?
– Nem
fociztam, de a jó meccseket szívesen megnézem!
– A jövő
héten MTK-FRADI rangadó lesz, jónak ígérkezik! Én fogom közvetíteni. Szívesen
adok két tiszteletjegyet a főorvos úrnak, jó szórakozást kívánok hozzá! – Elnézést,
csak most vettem észre, hogy a másik ruhámban maradtak a jegyek. Tetszik tudni
a nagy izgalom, az örökös sietség, az állandó időhiány. De nincs semmi baj! A
barátnőm úgyis visszajön a karját bemutatni önnek, vele elküldöm a jegyeket.
Még egyszer nagyon köszönöm!...
– Itt
vagyok, még jó, hogy megvártatok. Taxi! Álljon meg, nem látja, hogy beteget
kell hazavinni?
– De kérem,
most végeztem!...
– Jó! Jó,
kérem. Mesélje majd el a garázsban a kollégáinak, hogy Zöldi István sportriportert
nem akarta fölvenni. Ez a tizenöt perc már semmi magának! Így legalább
megússza, hogy egy cikket kanyarítsak a pesti taxisokról...
– Na végre,
hazadöcögött velünk. Igazán kicserélhetné már ezt a taligát, valami menőbb
kocsira!...
– De,
kérem!...
– Pirike,
fizesd ki! Adj az öregnek jó kis borravalót, hogy soha ne feledje el, kik ültek
a kocsijában.
Amint a taxi
elporzott, Zöldi Pista Pirikéhez fordulva mondta: majd elfelejtettem, kétezer
forintot adtam a betegszállítónak, hogy minél előbb orvos kezébe kerülj. Ugye
nem kívánod, hogy én ...
– Itt a
kétezer, te szélhámos pékmester! Bár én nem kértelek arra, hogy intézkedj!...
de most már hagyj magunkra, mert még sokba kerülsz nekem!
– Nahát, ez
a hála, hogy ilyen gyorsan elintéztem mindent. Még most is az orvosi váróban
ücsörögnétek, ha nem vagyok veletek!
– Jó! Még
hálás is leszek neked, csak hagyj már minket magunkra!
Három nap
elteltével Pirike visszament a főorvos úrhoz. Türelmesen leült a várakozóknak
elhelyezett székre, várva, hogy rákerüljön a sor, és behívják. Közben a főovos
úr valamilyen okból kijött a rendelőből, meglátta, és soron kívül behívta őt a
várakozók közül.
– Jöjjön,
kedves, hadd nézzem meg a karját! Hogy érzi magát?
– Óh, már
sokkal jobb a karom, főorvos úr, nagyon köszönöm!
– Látom, már
közel sem olyan dagadt, mint három nappal ezelőtt volt. Szépen gyógyul!
Pirike már
indulni készül, de az orvos várakozó tekintete maradásra készteti... Kínos
másodpercek telnek el, végül a főorvos töri meg a csendet:
– Mondja, kedvesem,
a riporter úr nem küldött részemre két jegyet önnel a vasárnapi MTK meccsre?
Pirike lábai
a földbe gyökereztek, azt hitte, elájul szégyenében. Aztán kitört belőle az
indulat...
– Ez a
szélhámos pékmester mit ígért a főorvos úrnak? Ez soha nem volt sportriporter,
ez egy közönséges szélhámos! Nem rég szabadult ki a börtönből. Régóta ismerem,
sajnos a házunkban lakik! Mellénk tolakodott, azt mondta megváltozott, más
ember lett belőle... És lám, de én, én megfizetem a főorvos úr fáradságát...
– Nekem ne
fizessen meg semmit asszonyom, nem tartozik semmivel! Én csak a munkámat
végeztem! Azt tanácsolom Önnek, óvakodjon az efféle, ismerősöktől, még akkor
is, ha egy házban lakik velük! A viszontlátásra!...