A mesélő zászló


Sütött a nap, sugarai felszárították az előző napi víztócsa maradványait. Ezt a kellemesnek ígérkező napot használtam ki, hogy felújításra szorult kis házam padlásán szétnézzek. Az épület nagyon régi lehet, erre utal a padlás zegzugos részeiben a pókok sűrű hálójával beborított kacathalmazok. Csupán a kíváncsi természetemnek köszönhető, hogy a padlás legalacsonyabb zugát kutatva, a por és a pókhálók alatti részek között, egy botra feltekert zászlót fedeztem fel. Azonnal kihámoztam az évtizedek alatt lerakodott elhanyagoltság fogságából. Rögtön friss levegőre volt szüksége a zászlónak is, meg nekem is.
  Ennyire elhasználódott öreg zászlót még nem láttam! Valószínű még a Hadtörténeti Múzeumban sem található ehhez hasonló! Foszladozó anyagát csak nagy nehezen, igen óvatosan tudtam kihajtogatni. Valamikor papírba lehetett csomagolva, mert finom morzsányi darabkák hullottak ki a zászló anyaga közül. Ebből, a darabkákból életkorra következtetni sajnos nem tudtam.
  Hej, te zászló, ha tudnál beszélni, biztos nagyon sokat mesélnél nekem!
  Hogy tudnálak szóra bírni? Kíváncsiságom továbbra sem hagyott nyugodni. Vajon hol jártál? – mely csatákban vettél részt? Hol rojtosodtál ki ennyire? – a korom réteg rajtad, vajon milyen ágyú, vagy puskától származik? A rudad egy darab faággal meghosszabbították, biztos azért, hogy a zászlóvivő lovas huszár tovább tudja vinni! Nem fekhettél a csatatéren, esetleg megtaposva, ezt nem hiszem el, a mi bátor huszárjaink, ezt úgysem hagyták volna!     Fantáziámat teljesen szabadjára engedve, képzelőerőm teljes erejét felhasználva, felsorakoztattam magam előtt a zászló hajdani sorsát.
  Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalták le agyam teljes egészét.
  Vajon az eredeti zászlórúd, melyik csatában törhetett ketté? – ki kötözhette mellé a faágat? A zászlóvivő tudott-e tovább szaladni, esetleg lovagolni vele? A győzelem jelét lobogtatta-e, vagy ő is hősi halált halt? De, akkor kivihette tovább a lobogót?
  Lehet, hogy a csata porát őrzi még a színehagyott egykori vászon. Vajon, hány zászlóvivő lehetett a gazdája? De szeretném tudni! Most volna jó igazán a múltba látni.
  Behunyom a szemem magam elé képzelem az 1945-s éveket. De képzeletem időkereke nem áll meg, visszafelé rohan. Még száz év a múltba, igen most magam előtt látom az 1845-s éveket, talán ebben az időben szőtték a zászló anyagát. A 48-s idők bátor katonáit, akik élén a zászlóvivő lobogtatta a piros fehér zöld lobogót. Félelmet, gyávaságot nem ismerve, kitüntetésnek érezve, hogy ő viheti a szabadságharc zászlaját. Bátorságával példát mutatva bajtársainak.
  A támadást jelző kürtszó hallatára, minden kard-hüvelyből egyszerre lendül a magasba, a kardok csillogó pengéje. Támadásra kész a maroknyi elszánt huszárezred. A zászlóvivő is ezt teszi. A kantárszárat, a nyereg kápájára akasztja. Zászlaját előre hajtva, megsarkantyúzva lovát. A ló egyet prüszköl, nyerít egy hatalmasat, majd két lábra áll és a bátor huszár kivont kardjával az ellenség közé vágtat.
  Az ágyúk lőpor füstje beteríti a csatateret, jaj szó, fájdalom, hörgés mindenfelé. Elesett katonák, vitézek szerteszét. A zászlóvivő alól kilövik lovát, de ő a zászlóval, és karddal a kezében harcol tovább! Kaszabolta az ellenséget, ütötte, vágta, ahol érte! Sok embert megsebesített nem egykönnyen adta életét.
  A császári sereg ugyan győzött, a túlerővel szemben kevés volt az esély, de huszárjaink mindent megtettek, még a drága életüket sem kímélve harcoltak a szabadságért!
  A zászlóra most én vigyázok! Igaz nem karddal, fegyverrel csak jó szívvel, méltó helyen tartom, tiszteletben várom, talán egyszer lesz egy igazi álmom. És az utókor megszólal, és fényt derít az öreg zászló történetére!