A JÓ IS LEHET ROSSZ!
Az 1959-60-as
években fiatal házasként egy szükséglakásban kezdtük felnőtt életünket. A 36
forintos lakbérünket kettőnk fizetéséből hoztuk össze. Némi kis pénztartalékra
is sikerült szert tennünk.
Vidámak voltunk
és fiatalok, s mivel baráti körünk is olyan volt, hétvégeken kirándulni
jártunk. Becsavarog-tuk az országot, mindent megnéztünk, amit csak kis
fizetésünk megengedett. Így jutottunk el egy vasutasnap alkalmával, igen
kedvező áron Badacsonyba.
Az egy napos
kirándulást, nyár lévén főleg fürdéssel töltöttük. Délutánra hagytuk a
badacsonyi borpincék látogatását. Az esti vonat indulásáig bőven volt időnk egy
kis borkóstolóra, amit meg is engedtünk magunknak.
Egy kicsit
elfáradva a hegymászástól, negyed magammal beültünk a badacsonyi szőlőhegy
oldalában lévő vendéglőnek a teraszára.
Gyönyörű volt a
kilátás a Balatonra, nem győztünk betelni a szépségével, a szépen megmunkált
szőlő-táblákkal, virágos kertekkel. És nem utolsósorban a muskátlival körülvett
terasszal. Visszaemlékezve, talán életem legszebb délutánjai közé tartozott ez
is. A szegfű-mintás asztalterítő kihívóan mutogatta színeit, jelezve, hogy itt
jól kell éreznie magát, a vendégnek és igazi jó bort mérnek.
Mivel útközben
már elfogyasztottuk szerény szendvicseinket, szomjunk csak egyre nőtt.
Itt a szőlőtövek
szomszédságában igazi badacsonyi bort fogunk inni. Micsoda élmény lesz! –
mondogattuk egymásnak.
Az élmény tényleg
nagy volt, oly nagy, hogy mindjárt kettő is akadt belőle. A kellemesebbik
meg-lepetést a Miska kancsóban felszolgált bor okozta, amiből mindjárt egy
litert kértünk. Szerencsénkre csak lassan, óvatosan kortyolgattuk a finom
nedűt. És ekkor szemünk megakadt és rögtön felakadt a kancsó széle alá
csúsztatott, szerényen meghúzódó számlán. Nem akartunk hinni a szemünknek!
Barátommal, hol a blokkra, hol egymásra néztünk. Az előbb még nagyon jó ízű bor
keserűvé vált a szánkban. Mélyeket lélegeztünk, arcunkat elborította a pirosságnak
minden változata, amit nem a bor minősége, hanem az ára váltott ki bennünk.
A bor tényleg
fenomenális volt, de az érte járó összeg az 54 forint, még elképesztőbb volt.
Egymás tekintetéből rögtön tudtuk, hogy négyünknél összesen nincs ennyi pénz Fogyasztani
már nem mertünk belőle, igaz meg is csömörlöttünk a bortól és árától egyaránt.
– Most mi legyen? – tanakodtunk, miközben ruháink zsebeit
kiforgattuk, így is csak annyi pénzt tudtunk összeszedni, hogy a felét
kifizethettük.– Pincér elvtárs – dadogtuk egyszerre barátommal, – ez a bor nem
ízlik nekünk, a felét ugyan megittuk keservesen, de…
– Hozhatok egy másik fajtából az elvtársaknak, igaz az
drágább, de jobb vendégeknek van félretéve.
– Nem, nem hagyja csak, majd legközelebb abból kérünk, mi
is a neve a jobbiknak?
– Badacsonyi kéknyelű.
– Jó ebből kérünk majd jövő vasárnap, mikor úgyis ide
jövünk a közeli pártiskolából. Különben ott is ilyen bort adnak az ebédhez.
Most kifizetjük, amit elfogyasztottunk kb. fél litert, a többit próbálja eladni
másnak, olyannak, aki kevésbé ismeri a jó bort!
– De kérem ez is kiváló bor!
– Akkor meg pláne el tudja
adni másnak, maga egy kiváló felszolgáló és ne feledje, nekünk legközelebb a
jobbikból hozzon.
Ezzel felálltunk, és amilyen
gyorsan csak tudtunk elhagytuk a vendéglőt.
A futástól lihegve, kifáradva
értük el a falut. Itt leroskadtunk egy padra. Egy kis pihenő után, kitárgyaltuk
a dolgot. Egyöntetűen megállapítottuk, hogy nagy csibész- csibészséget
csináltunk, de a vendéglátós még nagyobbat, azzal, hogy másfél havi lakbért
kért egy kancsó borért.