A magyar órának vége! Bírjátok már ki, utána úgyis egy hét szünet következik!
– Éljen, éljen! – kiabált az osztály.
– Azért ne örüljetek annyira, mert házi feladatként kaptok egy fogalmazást.
– De kár! – zúgolódtunk.
– Nem nagy dolog! Húsvéti locsolás mellett marad idõtök rá. Külön osztályzom, lehet vele ötöst szerezni.
Megszólalt a csengõ. Felugráltunk. Egy hét szünet, ez már igen!
– Csend legyen! Arra sem vagytok kíváncsiak, hogy mi lesz a címe?
Elcsendesedtünk, de nem nagyon érdekelt semmi, csak az ünnepek és a locsolkodás. Tanító nénik közben felírta a táblára a címet: „A felszabadulás utáni évek”. Elmondta, hogy mit kíván, mirõl szóljon a fogalmazás. Nem túlzottan figyeltünk; fecsegtünk, értekeztünk egymással. No, csakhogy mehetünk már! Leülve a járda szélén, megbeszéltük a húsvét hétfõi locsolási rendet: ki kivel hová megy. Mikor már hazafelé ballagtam, eszembe jutottak Marika néni szavai: lehet ötöst szerezni, javítani magyarból. Hát ez rám férne, mert elég rosszul állok belõle. Itt az alkalom és a téma sem vészes.
Úgy beleéltem magam, hogy már szinte láttam is lebegni az ötöst. Hazaérve is ez járt a fejemben, hogy fog nézni az osztály, ha én, a rossz magyaros jó fogalmazással rukkolok ki! Otthon azonnal nekiültem az írásnak. Csodálkoztak is, milyen szorgalmas lettem hirtelen!
No, akkor kezdem, papír, ceruza kéznél! Szóval ez a cím, leírom a piszkozatra, igaz, ezt már be is írhatom a füzetbe, ennyivel is elõbbre vagyok. Ez megvan, akkor kezdem a fogalmazást... Ejnye, nem elég hegyes a ceruzám, így nem lehet írni! Hová is tettem a hegyezõmet, nem találom – nem baj, jó a bicskám is. Nem akarja faragni, kicsit meg kell fenni. A csuda vigye el, most még életlenebb... Na végre, nekikezdhetek a fogalmazásnak.
„Vége a háborúnak”... Hát vége, mit lehete errõl írni? Ha vége, akkor vége, mert ha tartana, akkor más lenne a helyzet. Lenne mirõl írni. Már negyedik éve béke van, mindenki dolgozik. Mit lehet errõl két oldalt fogalmazni? A szüleim dolgoznak, én suliba járok. Más nem jut eszembe, ez meg kevés.
Hiába gondolkozom, semmi, hacsak az nem, hogy valaki segíthetne fogalmazni. De ki? A szüleim azt mondanák, hogy én kaptam a feladatot, nekem kell megoldani. Talán a Szûcs testvérek? Õk jó tanulók. De biztos kinevetnének, ha ilyet kérnék tõlük. A Kis Lacinak szóljak? Õ ugyan jól focizik, de butább, mint én. Biztos nem tudna segíteni. Ki van még az utcában? Talán a Komlódi fiú, igaz, õ inas a fûszeresnél és csak este szokott hazajárni. „Béke van.” Ezt leírom. Igaz, már az elõbb is írtam, de nem baj, ez tartós béke, nem árt kétszer leírni. Már mióta ülök itt, ennyit nem szoktam egy helyben lenni... Legalább látják, mennyit tanulok és milyen szorgalmas vagyok! Csak lenne egy jó gondolatom, amivel elkezdhetném, a többi már biztos menne... A Vörös Feri! Ez az! Õ tudna segíteni, egyetemista, az anyja mindig vele dicsekszik. A múltkor is hallottam a piacon, hogy az õ Ferikéje milyen jó tanuló. Na, most mutassa meg, mit tud! Igaz, ünnepek alatt nem zavarhatom, vendég is lehet náluk. majd utána! Biztos segít legalább elkezdeni.
A Húsvét gyorsan eltelt. Holnapután már suli. És a fogalmazásom még sehol! Alig vártam a délutánt. Nyomtam a csengõjüket! Végre meghallottam Vörös néni hangját:
– Ki az? – kiabálta.
– Csak én vagyok az utcából, a Jancsi...
– Jövök már!
– Csókolom, a Ferit keresem, tetszik tudni, egy olyan nehéz fogalmazást kaptunk, hogy én ezt a Feri segítsége nélkül nem tudom megírni. Egy egyetemistának ez semmi!
– Most nincs itthon, de ha megjön, szólok neki. Gyere át késõbb!
Tulajdonképpen megfogalmazhatná az egészet, legalább lesz egy jó jegyem magyarból.
– Szervusz, Feri...
– Tudom, a mama már elmondta, mi a gondod. Na mutasd, mi a címe. Jó, akkor kezdjük.
„Már négy éve, hogy a háború szele végigsöpört hazánkon, a náci hordát a dicsõséges szovjet csapatok kiûzték hazánkból...” Hû, de jó lesz, hallgatok nagyokat, miközben fogalmaz és ír. Öt oldalig meg sem állt. Már erõsen fészkelõdtem a konyhai hokedlin.
– Tessék, itt van, olvasd át, aztán próbálj egyedül összehozni belõle két-három oldalt.
– Jaj, nagyon köszönöm, ezt már otthon is meg tudom csinálni!
Iparkodtam haza, pedig a sarkon fociztak a barátaim, de én erõs akarattal továbbmentem, hazaérve azonnal nekiültem. Újra és újra elolvastam. Hát ez így, egyben nagyon jó volt, ha kihagyok belõle valamit, akkor már nem lesz ilyen szép egységes. Így másolom át az egészet, Marika néni látni fogja legalább, milyen szorgalmas vagyok!
Korán beértem az iskolába, ahol azzal fogadtak: – Jancsi, kész a fogalmazásod?
– Igen! – mondtam büszkén és gyorsan hozzátettem, hogy öt oldalt írtam.
– Ideadnád megnézni?
– Nem bánom, de ti is adjátok ide a kész nyelvtant!
Ezt a balszerencsét! Mikor megvan a leckém, elmarad az óra! Matek lesz helyette. Nem baj, holnap is jó lesz nekem az az ötös!
Közben körbejárta a füzetem az osztályt, délutánra került csak elõ. Másnap magyar órán nagyon kihúzva ültem a padban. Társaim többsége is igen figyelemre méltóan tette hátra a kezét.
– Na gyerekek, lássuk, kinek sikerült a fogalmazás? Kezdjük talán Gézánál. Te mit írtál? Nagyon szépen ülsz, megérdemled, hogy meghallgassunk.
Géza egy kicsit furcsán rám nézett, aztán mély hangján olvasni kezdett: „Már négy éve, hogy a háború szele végigsöpört hazánkon...” Te jó ég,, ez az én fogalmazásom!
– Nagyon jó, és milyen szépen fogalmaztál! Megérdemled az ötöst. Te, Bandi, ott a negyedik sorban szépen ülsz. Halljuk, mit írtál?
Bandi feszengett, közben rám nézett.
– No kezdd, ne kéresd magad!
– Hát jó! – mondta halkan és elkezdte: „A háború szele végigsöpört hazánkon...” Néma, visszafojtott csend.
– Érdekes! – mondta Marika néni. – Ez úgy hasonlít az elõzõ fogalmazáshoz!
Kitört a nevetés az osztályban, csak bandi nem nevetett, vörös lett az arca.
– Ki lesz a következõ, aki felolvas egy szép fogalmazást? – kérdezte a tanító néni. Az osztály arculata pillanatok alatt megváltozott. Mindenki a padra lapulva próbált elbújni a másik háta mögött.
– Na, Béci, te itt az elsõ padban, biztos mást írtál! – a felszólított még ilyen alacsony soha nem volt.
– Na, kezdd már! – türelmetlenkedett Marika néni.
– „Már négy éve, hogy a háború szele...”
– Ebbõl elég! – kiáltott a tanító néni, de aztán elnevette magát. Az osztály hahotázott. Csak nekem nem volt nevethetnékem. Tudtam, hogy ebbõl már nem lesz ötös, és jó, ha csak ennyivel megúszom.
Pedig mindent megtettem egy ötösért!
