A féltékenység csúcsa

A FÉLTÉKENYSÉG CSÚCSA


A pékmester nagyot nyújtózkodott, lisztes kötényét a kenyértartó polc sarkán bevert szögre akasztotta. Ma megint nem jól aludt. Egész éjjel magán érezte felesége fürkésző tekintetét.
Tudta, hogy megint egy nagy féltékenységi jelenet van készülőben. Ilyenkor izzik a levegő a kis családi házban. De nem a kemence melegétől, hanem a szép fekete szemű, feketehajú Mariskától.
Sándor hazaküldte a segédet, csak az inas szorgoskodott seprűvel a kezében. Nagyon rendes fiú volt, kár, hogy nem az ő fia. Neki sajnos nem lehetett gyereke, ezt még fiatal korában megmondták az orvosok, bár nem zárták ki, hogy idő múlásával rendbe jön. Egy végzetes rúgás következményeképp, magtalanná vált.
Feleségét nagyon szerette, és mindig abban bízott, hogy a magtalansága múló állapot, rendbe fog jönni, aztán lehet még annyi gyereke, amennyit csak akar. Ennek érdekében mindent megpróbált, felesége tudta nélkül.
Nagyon félt, hogy szerelme nem lesz az övé, ha megtudja problémáját. Ezért titkát csak magában őrizte, és titokban imádkozott, hogy gyermekáldásuk legyen.
Felesége mit sem sejtve várta, mikor lesz már terhes, mikor jön a kis Csolák Misije, az utód, aki majd egyszer a papa nyomdokaiba lép, és olyan híres pékmester lesz, mint a papája. Az egész város színe-java hozzájuk járt kenyérért.
A látszólagos családi békében eluralkodott a féltékenység. Mariska, aki mindent megtett a gyerek- áldásért, azt hitte, hogy férje hetente kétszer – mikor lisztért ment a malomba – megcsalja valamelyik vevőjével. Pedig szegény Csolák úrnak nem ilyesmi járt az eszében. Fiatalabb korában orvostól-orvosig szaladgált a problé-májával, nem pedig a szoknyák után, mint felesége gondolta.
Ahogy múltak az évek, a feleség egyre félté-kenyebbé vált. Egyre hangosabb lett, egyre, kötekedőbb. Kénytelen volt beletörődni, hogy már gyerek nélkül marad a család. Ezzel arányban féltékenysége nőttön-nőtt.
– Nem szeretem, hogy kijössz az üzletbe, – szólt a harcias Mariska a férjére. – Ugye mondtam már egy párszor! Sütni azt te tudsz jobban, eladni viszont én.
A pékmester ilyenkor a békesség kedvéért, meg a vevők előtti szégyene miatt, visszahúzódott a műhelybe. A mai adag pékáru már a polcokról ontotta friss illatát. A függöny mögül úgy látta, hogy az üzlet áruval, vevővel el van látva egyaránt.
Felesége szolgált ki egyedül, a pénzt is ő szedte, ezt a munkát nem bízta senkire sem. De azt sem tűrte el, ha Sándor zavarja munkája közben. Férjének nagyobb oka lett volna a féltékenységre, hiszen felesége a csodálatos fekete hajával még mindig gyönyörű volt.
Mariska kezdetben sem volt egy angyali termé-szettel megáldott nő, de ahogy múltak az évek, egyre féltékenyebb, egyre kiállhatatlanabb lett a természete.
Sok vevő elpártolt volna a Csolák pékségtől, ha nem ő sütötte volna a legjobb kenyeret a városban. Nála még a kakastaréjos kerek kenyér volt a divat. Áruja olyan lisztből készült, mely egy hét múlva is ehető volt és nem morzsálódott. Így hát a vevők inkább elviselték a pékségben zajló gyakori féltékenységi jeleneteket, a Csolákné megjegyzéseit, egy-egy csinosabb vevő dicsérő szavait a mester úr felé. Ami újabb és újabb féltékenységre adott okot Mariskának. Sok esetben az ő bosszantására irányultak a férjére tett dicsérő szavak. A vevők többsége már ismerte Mariska féltékenységét, és sajnálatra méltó urát.
Sándor a gyakori féltékenységi jelenetekbe bele-fáradt. Felesége mindent kitalált, hogy miért nincs gyerekük. Olyanokat mondott, hogy Sándor más asszonyokhoz jár, azért nem jut neki belőle elég, meg hogy más nőkkel kedves, udvarias. Minden éjszaka lemegy a műhelybe dagasztani, és ki tudja, míg ő alszik, miket csinál, kivel találkozik a kert végében, vagy talán a lisztraktárban. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal gyötörte nap, mint nap.
A pékmester egy alkalommal a paphoz is elment, elmondta neki, hogy nincs gyermekáldás a házasságukon, hiába kéri a jó Istent. A pap csak annyit tudott mondani, ha a jó Isten úgy akarja, akkor lesz, kérje, és imádkozzon sokat. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy Sándor el is hitte, és szent ember lévén imádkozott, és vasárnaponként a templomban kérte az Úr segítségét.
Csolák úr egyre többet szenvedett felesége szájától. Megjegyzései gyakran fel zaklatták az idegeit. Gyakori megjegyzései között szerepelt, Micsoda ügyetlen ember vagy Sándor, még egy lányt se tudsz összehozni, bezzeg másnál még fiúra képes vagy! Azt mondod, szeretsz? Hogy szeretsz, mikor nincs gyerekünk? Akárhogyan csinosítom magam, te akkor sem vagy képes egy gyereket összehozni. De a vevőkre mosolyogni, szépeket mondani nekik, azt tudsz! Ki tudja hány gyerek hordozza a génedet.
– Most már lassan késő, bele is törődtem, hogy nincs gyerekünk, de azt nem tűröm, hogy szemem láttára itt az üzletben tedd a szépet, nőkkel kokettálj! Vajon miért kérdezik meg sokan, ha nem látnak, a Sándor úr hogy van? Rég láttuk! Hát ne lássanak, nem kell nekik látni téged, csak azért, hogy szépeket mondjál, és dicsérd két pék-sütemény között. a parfümjüket.
– Majd én ellátom a bajukat, a kíváncsiskodó és vihogó vevőknek, akik főleg azért jönnek ide kenyérért, hogy téged lássanak és bebizonyítsák az én bosszantásomra, hogy te milyen férfi vagy.
Egy alkalommal Csolák Sándor maga szolgálta ki kedves vevőit, mert felesége ágynak dőlt. Bár felesége betegsége miatt legszívesebben bezárta volna az üzletet, de kapzsisága, és pénz szeretete ezt nem engedte meg.
Sándor a szokásos lassúságával precízen mérte a kenyereket. A türelmes vevők szívesen vártak sorukra, tudták jól, hogy jut kenyér, és egy-egy mosoly mindenkinek. Nevetgéltek, pletykálkodtak, némelyek a péknét szapulták. Többet hiányozhatna az üzletből, szívesebben járnánk ide, – tették hangos megjegyzéseiket, úgy, hogy a pékmester is meghallja.
Sándor tudta, hogy feleségét nem túlzottan kedvelik a vevők, barátságtalan modoráért, és nem utolsó sorban féltékenységéért.
– Mondja kedves Sándor, nem lehetne inkább maga az árusító és a felesége a pék? Lehet, hogy a kenyér nem lenne olyan jó, de a kiszolgálás minőségi lenne.
Ezen aztán az egész üzlet nevetett. Szegény pék-mester csak pirult a felesége miatt.
Napok elteltével a feleség fülébe jutott, hogy míg ő beteg volt, férje az üzletben szórakoztatta a vevőket és a csinosabbaknak még udvarolt is. (Persze ezt csak ő találta ki).
Ebből aztán világraszóló nagy veszekedés támadt kettőjük között:
– Sándor jó, hogy idemered tolni azt a büdös képedet, van pofád elém jönni! Azt hiszed mindent lenyelek neked. Míg én az ágyat nyomtam, te a vevőkkel cicáztál! Nem sül le a képedről a bőr!
A féltékenységtől és dühtől felpaprikásodott asz-szony nekiesett urának. Elmondta mindenféle stricinek, nőcsábásznak, szoknyapecérnek, mindennek, ami csak a száján kifért, nem érdekelte mások jelenléte sem. Csak mondta, mondta a magáét. Szegény vevők hanyatt-homlok menekültek az üzletből.
Sándor hallgatott, lehajtotta a fejét mint, aki tényleg bűnös, vagy csak az ártatlanságát akarta ezzel leplezni, vagy szégyenét.
– Ez a kívülről szép feleség, valójában egy üvöltő sakál, ezt nem lehet kibírni. Ezt nem lehet kibírni! – motyogta magában szegény Sándor. Már-már azon a ponton volt, hogy megüti az asszonyt, de elve, békés természete ezt nem engedte. Inkább kimenekült az udvaron lévő budiba, és agya elborult pillanatában, zsebkésével lemetszette férfiasságát.
Szegény Sándor elvérzett. Mert mire észrevették az ajtó alatt kiszivárgó vért, Csolák pékmester már nem élt.