Aragcsa
mongol gépkocsivezető volt. Azért írom, hogy volt, mert elég beteges,
meggyötört ember, három kiskorú gyerekkel és szintén beteges feleséggel. Ki
tudja élnek e még?
Én a nevét
feltétlen a Guinness könyvben olvasnám legszívesebben a jószívű emberek címszó
alatt. Hogy miért? Hát ezt fogják most megtudni e rövidke történetből.
Az eset 1968
novemberében történt meg velem. Baronurt repülőterén. A kis földtani térképező
csoportunk, munkánk befejezése után hazautazott Budapestre. A pusztai
repülőtérre elkísértek mongol munkatársaink, kik a közös munka során
barátainkká váltak. Mongol szokás szerint valami csekély ajándékot illő adni és
elfogadni, ami az őszinte barátság jelképe és örök emlék marad, amire szívesen
visszaemlékezünk évek távlatából.
Én is, mint
a többi kollégám igyekeztem egy kis magyaros ajándékkal búcsúzkodni. A
mongoloknál az a szokás, hogy az ajándékot egy perces szertartás keretében kell
két kézbe adni és általában egy kis selyem, vagy vászondarabra helyezni. Itt jegyzem
meg, hogy az ajándéknak sohasem az értékét nézik. Lehet az egy doboz gyufa,
vagy akár egy gyöngyszem, egy szép kő, vagy esetleg egy szem kockacukor. Mind
egyformán érték a megajándékozott, vagy ajándékozónak.
Sorban
elköszöntem minden kedves barátomtól, csak Aragcsa húzódozott mindig hátrább.
Már csak a neki szánt ajándék volt a zsebemben, de nem tudtam átadni. Már
majdnem minden kollégám felszállt a gépre, amikor megláttam Aragcsát lehajtott
fejjel lassan felém jönni. Megállt előttem kissé félszegen és én sietve
nyújtottam át ajándékomat neki. Nagyon köszönte, aztán felemelte fejét,
közelebb lépett a szemembe nézett, s ekkor észrevettem, hogy csurognak
könnyei... Egy kis szünet után lassan, remegő szájjal, suttogva mondta – Ne
haragudj rám, de nem tudok ajándékot adni, mert nincs semmim, nagyon szégyellem
magam. Semmi emléknek valóm nincs, amit neked tudnék adni, de ha nem sértődsz,
meg és azt akarod, hogy az én lelki békém nyugodt legyen, csak így kendő nélkül
fogadd el ezt a húsz tugrikos bankjegyet. Otthon vegyél a gyermekednek rajta
valamit. -
A
meghatottságtól nem tudtam szóhoz jutni, azután magamhoz térve megpróbáltam
neki elmagyarázni a következőt: – Nézd Aragcsa én itt jóval több fizetést
kaptam, mint te, tedd el ezt a pénzt, a gyermekem úgyis kap ajándékot inkább
költsd a családodra. – Mint, akit letaglóztak úgy nézett rám, sértődött arccal
mondta, ne bántsam meg őt a visszautasításommal, mert neki nem lesz nyugalma
ezek után a földi életében. De fogadjam el ezt, amit ő jó szívvel adni tud.
Könnyezve
öleltük egymást, majd szaladtam a gép feljárójához. Már csak rám vártak. A
repülő ablakából még láttam Aragcsa mozdulatlan alakját, ahogy a felszálló gép
után néz...
Utóirat: a
húsz tugrikost még most is őrzöm emlékeim között az első helyen. Titkát csak én
ismertem idáig. Értéke felbecsülhetetlen számomra. (A fotók ráklikkeléssel nagyíthatók.)
Dedik János a mongol pusztán lóháton 1966-ban
Dedik János jurta táborban 1966-ban
